Rákóczi fejedelemtől a Kossuth téren át egy leendő alkotmányig tart munkájuk kalandos útja, amelynek során meglepő kanyarokat tesznek - például a Bokros-csomagról közlik, hogy az sem biztosította a gazdaság tartós növekedését, miközben, hát... a gazdaság azóta tartósan növekszik -, de alapvetően kitűnő olvasmányélményt nyújtanak. Félő, hogy ennél nem többet. Meglepő volna, ha közelebb jutnánk általuk a vállalt célhoz, a szeptemberi, októberi történések, az ellenkatarzis (mi is a megtisztulás ellentéte?) feldolgozásához.

Pedig a kormány által felkért bizottság merész és termékeny fordulatot hajtott végre. Az eddig csak kárhoztatott rendőrség viszonylag jól jön ki értékelésükben. Mindenki másnak azonban megvan szerintük a maga nem is kis része abban, hogy az "országgyűlési választások eredményének elfogadhatatlanságából eredő, a koalíció megbuktatására irányuló utcai-érzelmi politizálás jelentősen aláásta Magyarországon a parlamentáris demokráciát."

Meglehet, ezt a tételt még minden politikai erő elfogadja, mert a másikban mutathatja fel a vétkest. E tekintetben azonban a bizottság világosan fogalmaz: a parlamenti ellenzék egy részének (ki nem mondva, de nyilvánvalóan az MDF-et választották le erről az oldalról) felelősségét emeli ki a krízishelyzet kialakításában. Egészen odáig húzzák az ívet, hogy szerintük a Fidesz által kezdeményezett népszavazások is kikezdik a parlamenti demokrácia kereteit. S akármennyire sok az okosság az írásban, e ponton már gyanítható, hogy egy lépéssel sem visz közelebb a megoldáshoz.

Az államfő többszöri tetemre hívása teszi végképp kérdésessé a jelentés politikai erejét. Önmagában igaz lehet, hogy Sólyom László szeptember 17-i, Őszöd-inspirálta megszólalása nem csillapította az indulatokat, sőt. Egy ilyen pusztító erejű helyzet helyes értelmezése indokolhatja a szerzők kockázatvállalását, amellyel kimondják, hogy az államfő egyoldalú volt. Csakhogy nem érződik a szövegen, hogy megalkotóinak - mint bárkinek, amikor politikailag érzékeny határokon kell átlépnie - jelentős belső ellenállást kellett legyőzniük. Sőt, a politikai kultúra általános hanyatlásának érzékeltetésekor a kevés példa között éppen a "kézfogás elmaradását" találjuk. Előkerül, hogy az a Sólyom László feszegette, netán lépte át az ügyben hatáskörét, aki ugyanezt alkotmánybírósági elnökként súlyosan nehezményezte Göncz Árpád esetében és így tovább. Sólyom László képviselője válaszként kormánybizottságnak minősítette a szerzői közösséget, a munkát lesodorva ezzel az árkokkal szabdalt politikai mezőre, amivel szimbolikusan is elérkeztünk oda, amitől a szöveg olvastán - annak összes igazságát elismerve - végig tartani lehetett: a katarzis elmarad.

Egy újabb, remek vitaanyag. A szöveg elmarasztalja a társadalompolitikai értelmiséget, a médiát, mert nem volt képes tisztázni, hogy ez az ország milyen különleges helyzetben van, és amit mégis megmutatott, azzal nem jutott el az emberekhez. A Gönczöl-jelentés is osztozhat e sorsban. A tisztázásban messzire jutott, de félő, hogy az emberekhez nem túl közel. Azzal, hogy a politikai kihívások terére is benyomult, elveszítette esélyét a kormánnyal szemben állók bizalmának megnyerésére. Nagy kár, mert ritka gazdag rakománnyal indultak neki a politikai kordonokkal szabdalt terepnek - de félő, hogy darabjait széthordják mindenfelé.