Emlékszem, milyen bensőséges hangon szóltak a Rudolf Egyesület segítségéről... Felteszem, hogy a mai vasút, amely magát sem képes bevételeiből fenntartani, a vonatokat tisztán tartani, a várótermeket kisöpörni, nem termel annyit, hogy erre jusson. És a töredék létszámúra zsugorodott honvédség? Egyébként eltűnt a mi szakmánk "külön" rendszere is. Az öreg kollégák, még USZE (Újságírók Szanatórium Egyesülete) néven emlegették az utódszervezetet, amely többek között szakorvosi ellátást adott a szakmabélieknek. Tovariscsi, konyec! - hogy egy rendszerváltó szlogent használjak.

A kérdés ugyanis az, hogy kinek jár privilégium? Meddig lehet a szűkülő közös kasszából a régen megszerzett - megdolgozott - kiváltságokat finanszírozni? Bensőséges érzés pedig, ha külön kórházba járhat az ember, ha saját üdültetési rendszerben kap beutalókat. A rendies társadalomban a cím, az államszocializmusban a hatalmi (párt) struktúra osztotta ezen jogokat. Most meg a puszta pénz dönt. Hát ez elég undorító módon strukturálja a társadalmat. Tiltakozik is ellene, aki teheti. Most például a vasutasok. Ők és az úgynevezett közszféra az, amely nálunk sztrájkolni szokott.

Most benne élünk a kísérletben. Bátortalan kísérlet, hogy kimondják: vannak eltarthatatlan kórházak, gyatrán tanító iskolák, felesleges tisztviselők, pazarló színházak. Ahová nyúlnak, eleven húsba vágnak. Betegek, gyerekek, családok sorsát érintik.

Reform lenne ez? A nemzet, amely büszke volt tizenkilencedik századi reformkorára, megutálja a szót, helyette ámokfutásról, reformkórról hallani. Pedig tessék csak oda figyelni! Sok szempontból hasonló dolgok történnek most, mint másfél száz éve. Rétegek és rendek privilégiumait kell törölni. A tizenhét évvel ezelőtti reform eljutott a reálgazdaságig. Most a közszféra, a közigazgatás, a maradék állami vállalatok és alkalmazottaik kénytelenek elviselni mindazt, amit a magánosított ipar és mezőgazdaság folyamatosan átél. Megértem tehát a tüntetőket, tiltakozókat, a tanárokat, akik készek iskolájuk érdekében éhségsztrájkot folytatni. A reform egzisztenciálisan és önbecsülésükben fenyegeti őket. És értem a politikusokat, akik remegő orrlukkal érzékelik a potenciális szavazókat a megbántott és veszélyeztetett rétegekben.

A vasutasok a kollektív gondoskodás hagyományát és a megszokott kórházakat, szanatóriumokat védik. Kérdés, belefér-e mindez a reformba?