Meglep és meghat, amikor látom, hogy a világ nagy és közönséges, egyrészt számtalan formáját kínálja az önkifejezésnek, miközben folyton arra biztatja a lakóit, hogy eszükbe ne jusson önmagukat kifejezni, nem kell odabent a kincseket vadászni, amikor idekint olyan sok van - és mégis akadnak emberek, akik operaénekesek akarnak lenni. Most láttam egy maréknyit belőlük a Zeneakadémia kistermében, vizsgaelőadáson, és ezek az ifjú hölgyek és urak elszántan keresik a boldogságukat a színpadon. Hogy megtalálják-e, az nyilván a jövőre vonatkozó kérdés, és ilyenkor jön rá az ember, mennyire kényelmes, hogy boldog közönségként neki nem kell a reményt megvenni, velük ellentétben nekünk semmi sem drága, nem az számít, hogy mi lesz belőlük, hanem hogy most micsodák.

Énekesek. Jók vagy még jobbak, de már művészek, a zenei vezetőjük, Oberfrank Péter a zongoránál rezegteti a billentyűket, az énektanáraik, Andor Éva, Halmai Katalin, Marton Éva és Sólyom-Nagy Sándor a nézőtéren ülnek, ők pedig a színpadi játékot tanító Kovalik Balázs utasításait hajtják végre a színpadon.

A mű az Iphigenia Taurisban, a szükségből kovácsolnak erényt, és három Iphigenia sétál a fém áldozati asztal körül, az éneklésük, bocsánat az erős szóért, de sipákolásként hat. Furcsa és ritka tapasztalat, hogy idén a férfihangok az érdekesebbek. A hölgyek attól még érettebbek, és a rendezés, sőt maga a darab is ezt az érettséget hangsúlyozza, három fegyelmezett, kontyos, sötét ruhás Iphigenia mozog a színpadon, hol egyszerre, hol kiválik közülük az egyik, és magára vállalja az iphigeniaságot. Közben Orestes és Pylades még mindig azon vitatkozik, hogy melyikük áldozza föl magát a másikért, sose nő be a fejük lágya. Orestes áriáját feltűnően szép hangon énekli el Cser Krisztián, Pyladest egy kicsit véznább orgánum, Geiger Lajos énekli, de muzikálisan, értelmesen, szép komolysággal. Van mellettük egy Thoas, Szegedi Csaba, érdekes, haragos fény van a hangján, és tud indulatos lenni, túl van azon az állapoton, hogy most szépen kell énekelni, csapkod, dühöng, él.

Szünet után a Figaro házassága második felvonása a műsor, az Iphigéniák szétválnak, az ember elhűlten nézi a grófnőt játszó Polyák Valériát, mennyire profi, mennyire jó a poentírozóképessége, magabiztosan vágja az arcokat az édes, szomorú ária alatt, hogy megröhögtesse a közönséget, és tud és mer a saját kárára is nevettetni, jaj, de jó nézni, ha valaki ilyen ügyes. Rácz Rita kevésbé összetett, de bájos, sokat mosolyog, amíg Susannát énekli, és szép a mosolya.

A névsorolvasást be is fejezem, a felvonás zongorakísérettel is gyönyörűen leszalad, többé-kevésbé commedia dell'arte jelmezekkel, kiemelve mindazt, ami a történetben tipikus, de emberi arcokkal, testekkel, lelkekkel töltve ki a sablon kivágott részeit. Jó az egész, jó, jó, jó. A jövő az ő gondjuk, meg a tanárok felelőssége, nekünk elég a jelen. Minden jó a miénk.

Az opera tanszakosok vizsgája (február 4.)