„Mit is nézek?”, motyogja maga elé két méteren belül jól hallhatóan, nadrágzsebébe nyúl, megcsörgeti az aprót, „hej, élet, be gyöngyélet, ennél…” és előhúzza napi jegyadagját. Kótyagos mozdulattal nyújtja a jegyszedő fiúnak, aki reggeli csipáit kipislogván kikeresi a most kezdődő műremekre szóló belépőt, eltépi, „kettes terem, balra a második”. A lógó cipőfűzők hóbortosan jobbra kanyarodnak, mi dolguk is holmi földhözragadt reáliákkal, egy másik készséges jegyszedő úgyis útbaigazítást ad, és szemlézőnk szigorúan egy-két perces késéssel becsoszog a már sötét terembe.

„Csüccs”, sutymorogják rekedten a hátsó sorokból, akik nem látnak a svájcisapkától, de az ő retináinak friss a sötétség, még pár pillanatig nem lát benne semmit… Amúgy is csak legbelül akad hely (igen, sajnos így van ez még a Magyar Filmszemlén is: kell egy menekülő útvonal, emiatt szeretünk a szélen ülni).

Hősünk akármennyire is tájékozott a legbelterjesebb filmes pletykákban, a filmet még ő sem láthatta – „most lett kész a kópia”, lihegte a folyosón mellette elrohanó strapált rendező –, ami vájt fülű hozzáértéséből jócskán levesz. Ebbéli bánatában csak az nyújt némi soványka vigaszt, hogy az első véleményformálók között lehet majd, ami kockázatos ugyan, de „kockázat nélkül nincs rizikó”, ahogy a bölcsészkaron megtanulta.

Ha a filmben leghalványabb jele mutatkozik akár csak egy laposka poénnak is, harsányan felnyerít. Ha más is nevet, az nem lehet, hogy nem ő a leghangosabb: ilyenkor hisztérikus hahotázásba kezd, és teátrális mozdulatokkal csapkodja a térdét…

A film végén árgus szemekkel követi az alkotók neveit, s amikor végre véget ér a „vége főcím” – ahogy ő, illetve „a szakma” nevezi a stáblistát –, elsőként tör ki tapsviharban és szegi fel fejét, hogy minél hangosabban kiálthassa: „bravó!”