„Szégyellheti magát mindenki, aki a második világháború utáni nagy népességrobbanás (baby boom) idején született, beleértve magamat és országunk vezető politikusait, elsősorban Bill Clintont és George Busht is – írja Robert J. Samuelson, a Newsweek szerkesztője. – Hallgatunk, miközben önző érdekeinket tükröző nyugdíjrendszerünkkel meglopjuk gyermekeinket és unokáinkat, és veszélybe sodorjuk az ország jövőjét.”

A fejlett országokban kezd aggasztó méretűvé válni a népességfogyás. Amerikában, Európában és Japánban a gyermekek számának csökkenése már a nyugdíjasok ellátását veszélyezteti, és a gazdasági növekedést is gátolja.

2005-ben az egészségügy és a nyugdíjellátás vitte el az amerikai költségvetés kétötödét. 1950-ben 16 aktív keresőre jutott egy eltartott. Ma minden harmadikra, és 2030-ban már két aktív keresőre jut majd egy. Ha minden marad a régiben, 2060-ra a költségvetés 71%-át kell majd nyugdíjakra és az egészségügyre fordítani – számolt be a Metazin két éve egy felmérésről.

Bár jobb- és baloldal egyaránt azt hangoztatja, hogy a fiatalok érdekeit is szem előtt tartják, mégsem tesznek semmit. Ehhez ugyanis az egészségügyi és a nyugellátási kiadások csökkentésére, és elsősorban a nyugdíjkorhatár emelésére lenne szükség. Ha valamelyik oldal mégis rászánná magát, hogy a nyugdíjasokat és a nyugdíj előtt állókat hátrányosan érintő reformokat hoz, biztosra vehető, hogy a mindenkori ellenzék azonnal kihasználná a lehetőséget, és a nyugdíjasok érdekét zászlajára tűzve igyekezne olcsó népszerűségre szert tenni.

„Sok olyan nyugdíj előtt álló, politikailag aktív embert ismerek, akik komolyan aggódnak a globális felmelegedés, a korrupció, a külpolitika, a költségvetési hiány és egyéb aggasztó jelenségek miatt. De az egészségügyet és a nyugdíjrendszert valahogy sosem kritizálják. A nyugdíj előtt álló ember cinikus: azt reméli, hogy a nyugdíjrendszer amúgy elkerülhetetlen reformjára majd csak az után kerül sor, hogy ő már nyugdíjba ment.”

„Mivel már korábban is megírtam erről a véleményemet, tudom, hogy sok dühödt levélre számíthatok a nyugdíj előtt álló olvasóktól – írja Samuelson. – Lesznek, akik a társadalmi szerződést hozzák fel, és arra hivatkoznak, hogy ők is eltartották a nyugdíjasokat, ezért a fiatalságnak is kutya kötelessége az ő ellátásuk. Elfogadom, a kérdés csak az, hogy milyen mértékben. A jelenlegi rendszer önkényes. Az állítólagos társadalmi szerződést csak a haszonélvezői fogadják el. Az én három gyermekem biztosan nem írta alá. És a húszas és harmincas éveiben járó fiatal olvasóktól kapott levelekből arra következtetek, hogy ezzel nincsenek egyedül.”

Samuelson nem írja meg, miben állna a sokat emlegetett reform. Azt talán ő sem gondolja, hogy a nyugdíjakat el kellene törölni. Ha csupán a nyugdíjkorhatárt emelnék meg a mai 65 évről és szigorítanák a járadék megállapításának matematikáját, az még nem lenne reform.

Stephen Figlewski, a New York University közgazdászprofesszora szerint van megoldás. Amerikában ma még több folyik be a nyugdíjadóból, mint amennyit nyugdíjra kifizetnek, de 2013-ra már a kiadás lesz több. A többletet egy külön alapban halmozzák fel. Ennek a hozamát mindenképp a nyugdíjakra fordítják majd, ha nem lesz elég bevétel, de szerinte jobb lenne a rendszer reformjára fordítani.

A baj csupán az, hogy ez csak kevéssel enyhítené a következő generációk terheit. Ahhoz, hogy elég pénz gyűljön össze az alapban, és a nyugdíjakat ne a keresők befizetéséből fedezzék, egy egész nemzedéknyi időre van szükség. Vagyis a mostani fiataloknak a nyugdíjasok eltartása mellett még saját nyugdíjukról is gondoskodniuk kellene.

Nem valószínű, hogy ennek a verziónak jobban örülnének, mint a mostaninak.

Stephen Figlewski