Az állandó méret- és tömegcsökkentési kényszertől űzött notebookgyártók már évek óta nem szerelnek a hordozható számítógépekbe flopimeghajtót, újabban azonban az asztali gépekből is hiányoznak a nemrég még nélkülözhetetlennek gondolt perifériák. A magyarázat egyszerű: az új alkalmazások - álló- és mozgókép-nézegetés, zenehallgatás stb. - miatt drámaian megnőtt memóriaigényt csak az újabb adathordozók képesek kielégíteni. Míg egy flopilemezen 1,44 megabájtnyi adat fér el (ez nagyjából egy darab közepes minőségű fényképfelvétel, vagy egyharmadnyi zeneszám méretének felel meg), addig a CD-ken több mint 700 megabájtot, a DVD-ken 4,7 gigabájtot lehet tárolni, és immár a memóriakártyák és az USB-memóriák kapacitása is elérte a gigabájtos nagyságrendet.

A floppy (laza) jelzőt a számítógép hard (merev, kemény) diskjétől való megkülönböztetés érdekében kapta a hordozható mágneslemez. Az első flopilemez 1971-ben jelent meg az IBM gondozásában, és 8 hüvelyk (20 centiméter) átmérőjű volt. 1976-tól 5,25 hüvelyk (13 centiméter) volt az átmérő. A ma is használt formátum 1981-ben alakult ki, ekkortól a 3,5 hüvelyk (8,9 centiméter) átmérőjű lemezeket nevezzük flopinak. A gyártók közül az Apple 1998-ban, a Dell 2003-ban búcsúzott el a flopimeghajtótól, ez a folyamat folytatódik most - immár az üzletekben.

A - némileg leegyszerűsített - technológiai mérleg szerint a flopi könnyű (volt) és olcsó, viszont "buta" és sérülékeny. Az olcsóság azonban relatív: egységnyi memóriára vetítve ma is a merevlemez számít a legolcsóbb újraírható számítógépes adattárolónak. (H. M.)