Bár a Nichane március közepétől újra megjelenhet, Driss Ksikes gondolkozik rajta, hogy visszatérjen-e a munkahelyére. - A lapnál ezentúl kétszer is meggondolják majd, mielőtt közölnek valamit. Ebben a játékban én nem kívánok részt venni. Nem vagyok hajlandó az öncenzúra őreként működni a munkatársaim felett - mondja keserűen. Nem is fellebbezett az ítélet ellen az újságíró, miután a marokkói igazságügyi minisztérium túllicitálta őt: "ha ön fellebbez, mi is fellebbezünk". Igaz, legalább a gyilkossággal való fenyegetéseket nem váltotta be senki; a főszerkesztőt és szintén beperelt kollégáját végig testőrök védték.

Bebörtönözni ugyan nem akarták, de egyértelműen figyelmeztették Driss Ksikest, aki mégis azt vallja: nem akar másként dolgozni, mint eddig. - Csak annyit tudok, hogy maradok Marokkóban, noha rá kellett jönnöm, hogy egyre nehezebb ott liberális újságírónak lenni. Egyelőre keresem a megfelelő megoldást - tárja szét a karját.

A történtek után is arról győzköd, hogy Marokkóban sajtószabadság van. A gyakorlatban már régóta létezik, sok zsurnaliszta kész tényként kezeli. Ám ott a szabadságot korlátozó törvény is, tele tiltásokkal. - Sokáig az előremenekülés taktikáját követtük, úgy gondolva, hogy a politikai környezet nem teszi lehetővé e törvény alkalmazását. Kiderült azonban, hogy a jelenlegi politikai helyzetben, amelyhez a társadalom konzervatizmusa és a pártok gyengesége is társul, nincs elég ellensúly a liberális gondolkodás megőrzéséhez - magyarázza a főszerkesztő.

Néhány baloldali lap és emberjogi szervezet mindvégig támogatta a hetilap ügyét, de az újságíró emlékeztet: vallási kérdésekben a társadalmat áthatja a konzervatív szemlélet. - Még ha olyan banális kérdésről van is szó, mint a nevetés, az emberek nem tudnak nevetni. Pedig, mint Rabelais írta, a nevetés az ember sajátja - teszi hozzá Ksikes, aki szerint a marokkói társadalom kívülről nézve szabad, ám belülről nem eléggé az.

Driss Ksikes: A marokkói társadalom kívülrõl nézve szabad, ám belülrõl nem eléggé az