A politikai harag és ellenszerei
Ha az ember nem csukja be a szemét, kénytelen konstatálni ezt az immáron tartósnak mondható, és a hazai politikát alapvetően meghatározó faktort. Akár szeretjük, akár nem: a harag létezik. Ezt sokan - véleményem szerint tévesen - demokrácia- és parlamentarizmusellenességnek nevezik. S mivel ekként azonosítják, téves következtetéseket vonnak le belőle. Holott vannak helyzetek, amikor egy pillanatra meg kell feledkezni a szokásos értelmezési sémáktól (populizmus stb.), és egyszerűen csak a harag okát és forrását kell elemezni.
Jómagam elkerülhetetlennek tartom az akár súlyos konfliktusokat is a politikában, de a haragközpontú politikát már nem annyira. Épp ezért állítom föl a "haragellenes ember kiskátéját produktív kormányzat számára". Mint oly sokan, én is szeretnék egy lépést tenni, és megmutatni, hogyan célszerű felvenni a küzdelmet a jobboldalon erősen fészket verő politikai harag ellen.
Első tétel: A szeptemberi események óta adott kormányzati válaszok egyoldalúak, s mert egyoldalúak, nem jelentik a jobboldali harag ellenszerét
Indoklás: Az őszödi beszéd nyilvánossá válása utáni helyzetben a koalíció oldaláról a parlamentáris demokráciára leselkedő veszélyeket említik. Ennek bizonyítékaképp a televízió ostromát, az október 23-i utcai zavargásokat, s nem utolsósorban a Fidesz "szemhunyó", sőt az ellenállókat bátorító viselkedését említik. Összességében: a populizmus erősödését.
Ha elvonatkoztatunk a jelenségek szintjétől, és a kialakult helyzetet a jövő felől szemléljük, akkor ez a magyarázat korlátozott hatékonyságú. Ugyanis: a kérdés az, hogy vajon mi az aktuálisan kormányzó koalíció célja. Nyilvánvalóan az, hogy az általa elképzelt (már úgy értem, a választások után elképzelt) program végrehajtása. E program megvalósulása szempontjából sorsdöntő, hogy a program sikeréhez meglegyen a társadalom jelentős részének támogatása. Azaz: csökkenteni az Őszöd után kibontakozó, és egy rövid időre valóban szokatlan eseményekbe torkolló haragot.
A kormányzat jól felfogott érdeke szempontjából egyoldalú és kontraproduktív a vele szemben megnyilvánuló harag látszólagos meg nem értése. Konstruktív és produktív kormányzat ilyen helyzetben igyekszik tisztázni az előállott helyzetet kiváltó okokat, és nem menekül egy általános, a helyzetre csak látszat- és kényelmes magyarázatot nyújtó populizmusteóriába.
Második tétel: A kormány ténykedését övező harag nem jó dolog, de előfordulhat egy demokráciában. Nálunk ritka és zavarba is jövünk tőle
Indoklás: Való igaz, hogy szebb és jobb olyan demokráciában élni, ahol az események minden körülmények között flottul mennek. Ám egy csöppet jusson eszünkbe, hogy a magyar demokrácia szokásos - haragmentes - működésének mélyén egy olyanfajta íratlan szerződés áll, amit oly jól ismerünk valamennyien: a létező kiskapukon keresztül közlekedünk, elnézzük egymásnak, amit el kell nézni, nem tesszük szóvá, amit szóvá kellene tenni, egyszóval háborítatlanul űzzük ama játékainkat, amelyeket már jóval a Kádár-rendszer előtt kitanultak elődeink, amit mi megörököltünk tőlük.
A háborítatlan, haragvásmentes langymeleg tehát korántsem ismeretlen, de vannak rá (éppen magyar) példák, hogy időnként a negatív társadalmi szerződés furcsán, alaktalanul hirtelen átváltozik, és az ellenkezőjébe csap át. Nem arról van szó, hogy ez jó dolog, hanem arról, hogy a negatív-elnéző társadalmi trend és az időnkénti - éppen ebből fakadó - elégedetlenség között összefüggés van. Nem is csekély.
A társadalmi elégedetlenség fellobbanása azonban még nem jelent fatális veszélyt a demokráciára. A jó és produktív kormányzat feladata, hogy érzékelje a folyamat lényegét, és ne kiáltson farkast ott, ahol nincs farkas, vagy pontosabban: ne farkast kiáltson, hanem vegye észre a népharag (remélhetőleg átmeneti) kirobbanásának okait. Ha a kormányzat a lényeget és a jelenséget, az okot és az okozatot összekeveri, nem fog tudni hatékony ellenszert találni a "feladvány" megoldására. Márpedig ebben az írásban éppen az a célunk, hogy a jobboldali harag ellenszereinek megtalálását (mint aktuális feladatot) ajánljuk a tisztelt kormányzat figyelmébe.
Harmadik tétel: A "nép szavát" illő komolyan venni vagy törölni kell az alkotmányból
Indoklás: A populizmusteória leggyakoribb érve, hogy az úgynevezett nép és a népre való hivatkozás merő manipuláció. És jönnek a végtelen példázatok a 30-as évektől kezdődően napjainkig, Perontól Chávezig. A produktív kormányzat nem elégedhet meg ilyesféle magyarázatokkal, neki többre és másra van szüksége. A kormányzatnak komolyan el kell gondolkodnia azon a fogalmon (még ha nem is szereti), hogy nép. Ismerjük el, valóban túlságosan tág ez a fogalom. Akár manipulálni is lehet vele. Valakiket (nekünk kedvünkre valókat) beleérthetünk a fogalomba, másokat (számunkra nem rokonszenveseket) ki is iktathatunk belőle. Vagy egyszerűen megborzonghatunk (a parlamentáris demokrácia nevében) a nép szó puszta hallatán is.
De amennyiben a nép (akár szimpla, akár bárminő manipulatív formájában - s ugyan ki tudja megmondani, mi szimpla és mi manipulatív) ennyire "kiveri a biztosítékot", akkor a produktív kormányzatnak kézbe kell vennie a hatályos alkotmányt, és alaposan végig kell olvasnia. Nem pusztán azért, mert alkotmányt olvasni önmagában jó és unaloműző foglalatosság, hanem azért, hogy a demokrácia közvetett és közvetlen létezésmódjának mai egymásmellettiségét kiküszöbölje, vagy a parlamentáris és a nép általi demokráciagyakorlás fogalmi és tartalmi következetlenségeit felszámolja, vagy minimum erre ajánlatot tegyen.
A mostani alkotmány ugyanis nemhogy nem tiltja, de egyenesen meghatározza, előírja, hogy a nép a hatalmát - persze a végleges alkotmány elfogadásáig - kétféleképp: választott képviselőin keresztül, valamint közvetlenül gyakorolja. Brutális (és még az 1989-es időszak kavargásával sem magyarázható) hiányosság, hogy a közvetlen hatalomgyakorlás pontosabb körülírása elmarad. De egy produktív kormányzat számára nem lehet kétséges, hogy a peronista populizmus és a hatályos alkotmány által jóváhagyott-biztosított népképviselet között - finoman szólva - nincs szignifikáns kapcsolat.
A megoldás tehát: a törvényes út. Ha bajos a nép demokráciabeli részvétele, tessék mielőbb javaslatot, koncepciót gyártani, és hézagmentesen parlamentáris alapra fektetni a demokráciát. Ehhez azonban - lássuk be - sem a mindenkori magyar kormányoknak, sem ellenzéküknek nem fűlött a foguk. Mutatja ezt az új alkotmány kidolgozására tett számos elvetélt kísérlet. Az érdeklődő közvélemény azonban alig várja, mit tartalmaz idevonatkozóan a hírek szerint mostanra elkészült újabb alkotmánykoncepció.
Negyedik tétel: Ha már törvényesen létezik a nép fogalma, a nép bizonyos köreinek felzúdulását érdemes komolyan venni
Indoklás: Ahogy az imént írtam: manipuláció-központú népfogalomból manipulációs politikafelfogás következik. Szeptember után ez egy bizonyos felfogás szerint azt jelenti, hogy az utcára vonuló demonstráló csoportok között valójában nem is volt különbség: a tévéostromlók valójában "titkos fideszesek", illetve a Fidesz lelke mélyén a legszívesebben szétmorzsolná, felszámolná a demokrácia intézményes rendjét. A "bizonyíték": a Fidesz nem határolódott el a tévét rohamozók csoportjától, sőt október 23-án is "összemosódott" a Fidesz-tüntetők és az utcai harcokba keveredők tömege.
A produktív kormányzat igyekszik megtörni ezt a rossz kört. Elemez, szétválasztja a nem összemosható dolgokat. Nem tesz egyenlőségjelet oda, ahová ilyen jel nem tehető. Ha tetszik, kellő alaposságú önkritikát is gyakorol. A mai jobboldalon tapasztalható harag ugyanis (lásd első tételünket) nem mindig és mindenhol tenyészik. Magyarországon viszonylag ritkán. Nehéz megmondani, hogy éppen mikor lobban fel. Játszszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy a haragnak akár oka is lehet. Ezért a produktív magyarázatokra és megoldásokra törekvő kormányzatnak arra is figyelnie kell, hogy a harag verbális megnyilvánulásait ne csupán politikai ellenfelei ármánykodásának tudja be. Elismerem: ez korántsem könnyű feladat, amikor a harag nem pusztán verbális, és a "nép" viszonylag nagyobb kontingensei az utcán vannak fenyegetőleg lépve fel a kormányzattal szemben. De miután a "nép" visszavonul, a kormányzatnak kutya kötelessége önvizsgálatot is tartania, és valamiféle tanulságra jutnia a népharag sajátságos megnyilvánulása okait illetően.
Az igazán produktív kormányzat kénytelen elismerni, hogy ilyen tanulságra nem jutott, vagy ha jutott is, azt nem hozta a nagyérdemű közönség tudomására. Nem tudható, hogy a kormányzat pontosan milyen logikai kapcsolatot lát a választások előtti (s a kiszivárgott őszödi beszédben tetten érhető) ténykedései, illetve a választások utáni cselekedetei között. Vajon egy produktív kormányzat - amely ráadásul a totális reform politikáját írja a zászlajára - megengedheti-e magának, hogy a kétségkívül létező logikai inkonzisztenciát ne próbálja feloldani?
Márpedig nem igazán próbálja, és ez nagymértékben csökkenti (ha nem lehetetleníti) reformszándékai társadalmi recepcióját. Mindezen könnyűszerrel, mégpedig a jobboldali térfélen tapasztalható harag okainak a mainál pontosabb diagnózisával segíteni lehetne.
Ötödik tétel: Az önkritika káros, mert hitelteleníti a kormányzatot. Csak az ellenfelei kritikájától függetlenül cselekvő kormányzat hiteles
Indoklás: Roppantmód megnehezíti a kormány dolgát a magyar politikában kialakult légkör, ami persze nem hazai szabadalom. E légkör jellemzője, hogy vagyunk egyfelől mi, és vannak másfelől az ellenfeleink. Közöttünk nincs átjárás. A "helyes" kormányzási mód az, ha az ellenfél tartalmi érvei leperegnek rólunk, ha egészen egyszerűen nem vesszük tudomásul, mit mond a másik oldal. Ez a viadal (merthogy nagy párviadal ez, nem kétséges) nem ma kezdődött. Mint minden, ez is nyugati termék, s úgy hívják: napirendformálás, közbeszéd-meghatározás. Ennek szellemében a politikus feladata az, hogy a saját mondanivalójára figyeljen, és érje el azt, hogy az ellenlábas érvei ne érjék el az ingerküszöböt.
Akik azt mondják, hogy mindez a 90-es évek második felében kezdődött nálunk, igazat mondanak. Horn Gyula kormányzása idején még csekély jelentősége volt a tudatosan-professzionálisan megkonstruált politikai napirendtervezésnek, illetve az ellennapirend megakadályozásának. Orbánék kezdték el a tudatos napirendformálást, érthető okból, hiszen kis pártból nagy néppárttá akarták feltornázni magukat. Minden róluk kellett szóljon, és el is érték, hogy 1998 és 2002 között - kormányon - szinte monopolizálták a politikai napirendet. Ezt a "módit" tanulta azután meg a másik oldal is.
Mára viszont ott tartunk, hogy a jelenlegi kormányzat pontosan úgy nem figyel az ellenzékre, mint ahogyan az nem figyel őrá (bár a Gyurcsány-Dávid tárgyalás épp kivétel, de a cikkben a jobboldal kapcsán végig a Fideszről beszélek). Hamis és verbális szlogenek hangzanak el az odafigyelésről, a "várjuk az ellenzék konstruktív kritikáját" típusú megállapításokig, de ez csak a köz előtti politikai színpad kelléke. A mélyben (a legújabb politikai marketingszakértők világában) elemi jó tanács: ha el akarod adni a terméked, csak magadra figyelj! És Magyarország politikai vezetői pontosan e szerint is járnak el. Nyilvánvalóan kimondják, hogy nem érdekli őket a másik.
Ám egy produktív kormányzáshoz, egy haragcsillapító, haragon úrrá levő kormányzáshoz ez kétséges stratégia. Kétséges, mert - mint már láttuk - gondolkodás nélkül egyenlőségjelet tesz az alaktalan utcai harag és a fő politikai vetélytárs kormány- és kormányfőellenes indulatai közé. És ha az ellenfél mondókájára - a marketing professzionalistái szerint - nem tanácsos figyelni, akkor miért kellene foglalkozni a haraggal, amely pőre ellenzéki termék?
De mi van, ha mégsem? Mi van, ha a kormányzatnak szüksége van a társadalom meghatározó csoportjainak támogatására? Mi van, ha nélkülük, ellenükben nem tud kibontakozási programot csinálni? Akkor mégiscsak figyelnie kellene rájuk. A produktív kormány tehát ki kell hogy dolgozza a jobboldali harag leszerelésének teljes forgatókönyvét. Szüksége van a másik fél-Magyarországra is. Nem pusztán a reformlázban kell tehát jeleskednie, hanem a reformok társadalmi mellékhatásairól is tudnia kell, máskülönben a vak véletlenekre bízza magát. Azaz: az önkritikus és a másokra figyelő kormányzat a hiteles, nem a magába záruló és szemellenzős.
Hatodik tétel: A reformok az egyetlen alternatívát jelentik, másfajta alternatíva nincsen. A reformok - biztosra vehetjük - meghozzák gyümölcsüket
Indoklás: Igen, a reformok vagy meghozzák gyümölcsüket, vagy nem. A magyar történelemnek voltak ilyen és olyan korszakai egyaránt. Föllelkesedhetünk, hogy íme, az első magyar kormányzat 1990 óta, amely "igazán szembe mer nézni a problémákkal, és megteszi a szükséges reformlépéseket", de éppenséggel le is törhetünk, mert a kialakult szituáció emlékezetünkbe idézhet korábbi reformkorszakokat is. Voltak már történelmi periódusok, amikor az igaza biztos tudatában cselekvő király (aki történetesen kalapos királynak neveztetett) reformok sorozatát vezette be a rest, tehetetlen, henye belhoni nemességgel szemben ("hál'istennek", itt még a "nép" nem is jelentkezett mint önálló szereplő). Ám a reformer - jól tudjuk - halálos ágyán reformjai nagy részét visszavonta. Aztán volt nekünk egy önálló reformkorunk, amelynek időszakában hiába próbáltak a legjelentősebb koponyák valamiféle "reformegységet" teremteni, ezer okból nem sikerült. És a XX. században is sorolhatnánk néhány korszakot, amikor megvolt a reformlendület, de valamiért mégis kibicsaklott.
A produktív kormányzat tudatában van a reformerség minden áldásának és egyúttal átkának. A reform áldás annyiban, hogy - mint a miniszterelnök is mondja őszödi beszédében - "Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni". És - tehetjük hozzá - fantasztikus érzés lehet egy reformkorszak reformpolitikusának attitűdjét bírni. De átok is lehet a reform, éppen az "istenadta" nép miatt. Mert a nép, vagy a "nép" sokszor nem érti a reformok lényegét, tiltakozik, haragszik, sőt olykor - horribile dictu! - még el is ragadtatja magát. A produktív kormány nem ijed meg az ellene megmutatkozó haragtól, nem vonul vissza az ellenkezés hatására, de - ellenkezése miatt - nem bélyegzi meg, nem nevezi rövidlátónak, ostobának, begyepesedettnek, Európa-ellenesnek a népet.
A produktív kormányzat tisztában van vele, hogy a politika nem pusztán a pártpolitika szintjén zajlik, hanem a társadalomban is. Ez Magyarországon az elmúlt tizenhat év negatív eredményeként szokatlan, sőt eretnek gondolat. A produktív kormányzat tehát, amikor a harag ellenszereit keresi, többet is tesz ennél, visszavezeti a politikát oda, ahonnan való: a közösség ügyeihez.
