Meghökkentő módon reagált az MDF szóvivője az elmúlt hét végének két visszhangos megnyilatkozására, Gyurcsány Ferenc Szembenézés című politikai esszéjére, illetve Orbán Viktornak az igazságosságot taglaló beszédére. Amiképp az egyik, olyképp a másik is a "semmiről" szólt, hangzott a kemény szóvivői verdikt, tartalmában is, formájában is erősen kifogásolható módon.

Ami a tartalmat illeti, a miniszterelnök nézeteivel lehet ugyan vitatkozni, de azt a szellemi erőfeszítést, amit negyvenoldalnyi elemző szöveg visszatükröz, csak egy pökhendi ember "nullázhatja le" a föntebb idézett módon. És Orbán beszéde sem illeszthető a semmitmondás kategóriájába. Amit például a nyugdíjrendszer organikus igazságtalanságairól mondott a Fidesz-elnök, azzal a társadalom általános érzületének egy mezítelen idegére tapintott rá.

Nagyon könnyű átlépni azt a határt, ami az önbizalmat az önhittségtől elválasztja. Abban a - választások előtti - korszakában, amelyet én most defenzívnek neveznék, a Magyar Demokrata Fórum azzal szerzett magának rokonszenvet a honi politikai osztályban, hogy nem kevés önbizalommal vitt végig egy különös szabadságharcot a Fidesz bekebelezési kísérleteivel szemben. Erre a harcra a konokságon túl a jó modor is jellemző volt.

Azzal azonban, hogy a választási eredmény mintegy visszamenőlegesen igazolta a követett stratégia helyességét, az MDF átlépett offenzív korszakába. Ennek - most már jól kitapinthatóan - az a megkülönböztető jegye, hogy napi rendszerességgel határolódik el mindkét nagy párttól, és közben, szinte észrevétlenül, foglyává válik a "mindenki más téved, csak én nem" címkével jellemezhető propagandájának. Ettől durvul a hangnem is.

Vélem, hogy az MDF-et az MSZP pályakényszere (lásd még: megszorítások) és ebből adódó népszerűség-vesztése, továbbá a Fidesz jól érzékelhető belső válsága lendítette át az önhittségbe. Én azonban azzal a bizonyos stabilnak tetsző 5 százalékkal kevésbé lennék bátor. És semmiképp sem bocsátkoznék olyan, ígéretesnek tetsző - eszmei - kalandokba, hogy a "magyar középosztály" jó pásztorra vár, s ezt az MDF képében fogja megtalálni magának. Nem hiteles, hogy az MDF egy olyan, teljességgel virtuális középosztály pártjának, egyetlen hivatott képviselőjének, hovatovább gurujának tekinti magát, amelynek más vágya sincs, mint hogy az állam oltalmazó karjaiból kiszakítsa magát. A magyar középosztályt ugyanis legalább felerészt állami és közalkalmazottak alkotják, kik éppen hogy ezt a kart igénylik. De az MDF által eszményített magyar kis- és középvállalkozói kör is szívesebben látná, ha közpénzekből "feltőkésítenék" (lásd még: Fidesz), semmint hogy könnyítsenek a vállalkozásokra rakódó terheken. Ami egyébként minden jelentős magyar párt célkitűzése - ebben az MDF semmi újat nem tud mondani.

Végül úgy gondolom, az MDF sokáig tapasztalt mérséklete - amely az én szememben az önbizalom adekvát kifejezése - értéke volt és maradhat is a honi politizálásnak. "Mindentagadó radikalizmusa" ugyan fölényben tarthatja vele szemben a Fideszt, de emlékszünk rá: ugyanez a radikalizmus vitte a Bokros-csomag idején népszerűségi csúcsra a Torgyán-pártot, csak azért, hogy egy nála mérsékeltebb erővel, a Fidesszel szemben végül is alulmaradjon az 1998-as választási csatában. Ez a lecke az MDF-nek.