Tavaly a budapesti adófizető polgárok és cégek a teljes állami adóbevétel harmadát, mintegy 2200 milliárd forintot fizettek be a központi költségvetésbe. Nehéz elhinni, de tény, hogy az egy főre jutó GDP Budapesten megegyezik az olasz átlaggal: azaz annyit termelünk az országnak, mint egy átlagos olasz a saját hazájának. Miért nem látszik akkor ez az óriási potenciál a városi szolgáltatások színvonalán? Azért, mert Budapest nem városállam, hanem egy város, amely részben eltartja az államot.

A Budapesten beszedett adók jóval kevesebb mint egytizede jut vissza a fővároshoz, a többit az állam máshol, másra költi el. Egy szolidáris országban ez természetes, s magam is egyetértek azzal, hogy amit Budapest termel, annak többségét az elmaradott régiók fejlesztésére kell költeni, és a kormányzati megszorításokból is ki kell venni a részünket. Idén azonban az átlagosnál is nagyobb teher szakadt Budapestre.

Az állami költségvetésből a tavalyinál jóval kevesebbet kap vissza a főváros intézményei működtetésére. Emellett a Budapesten beszedett személyi jövedelemadó 8 százaléka marad helyben a korábbi 10 százalék helyett, a többivel a kormány gazdálkodik. Az ígért összeg kevesebb mint harmada érkezett meg a budapesti utak felújítására. Van persze, amiből több jut idén, mint tavaly: feladatból. Például két kerületi önkormányzat tavaly nem bírta fenntartani gimnáziumát, és ezeket a törvény szerint a fővárosnak kellett átvennie és finanszíroznia.

Lehetne tovább sorolni, de nem érdemes. Kevesebb pénzből több feladatot kell elvégezünk. A lényeg egyszerű és brutális: idén 12,5 milliárd forintot kell a működési kiadásainkból megtakarítanunk. Ekkora "hiányt" kell az egyes ágazatok között elosztanunk. Ez hálátlan politikai feladat, nincsen politikus, aki ne szeretne inkább többletpénzekről dönteni. Ezért időről időre felmerül: nincs-e más mód a kieső bevételek pótlásárat?

Általában kétféle javaslat merül fel ilyenkor. Az első: vegyünk fel hitelt, azaz fizessünk később. Ez már rövid távon a jövő felélését jelentené. A főváros működési célokra eddig sem vett fel hitelt, kizárólag beruházások (iskolaépítés, kórházfejlesztés, metróépítés) finanszírozására. A működési hitel felvétele ahhoz a családhoz tenne hasonlatossá minket, amelyik személyi kölcsönökből fedezi a rezsiköltségeket, hogy aztán később egyszerre fizethesse a rezsit és a törlesztőrészletet. Ezt hívják szegénységspirálnak.

A másik rendre felmerülő ötlet, hogy csökkentsük a fővárosi költségvetés városfejlesztési fedezetét, az úgynevezett működési eredményt. Arról az idén 34 milliárdos tételről van szó, amelyet a 80 milliárdnyi iparűzési adóból a város fejlesztésekre és az eddig felvett fejlesztési hitelek visszafizetésére fordít. Ez azonban nem lenne sem erkölcsös, sem ésszerű döntés. Ezt a pénzt a fővárosi cégek nem azért fizetik be, hogy feléljük, hanem azért, hogy jobb utakat, tömegközlekedést, korszerűbb iskolákat teremtsünk, és olyan fejlesztéseket finanszírozzunk belőle, amelyek megtérülnek a városnak, és segítik a befizető cégek fejlődését is. Ennek a fedezetnek köszönhető az is, hogy a nemzetközi hitelminősítő intézetek időről időre jó osztályzatot adnak a főváros gazdálkodására. Ha azt látnák, hogy a hiányos állami normatívák kiegészítésére, napi működésre használjuk fel ezt az összeget, lerontanák a város minősítését, és így a fejlesztési hiteleinket drágábban kéne viszszafizetnünk. A városfejlesztési fedezet felélésével úgy tennénk, mint az a kisiparos, aki eladja a szerszámait, hogy egy évig ne kelljen spórolnia a villanyszámlával.

Budapest vezetése sem az első, sem a második utat nem akarja kipróbálni. Ebben a két koalíciós párt is egyetért, ez pedig azt is jelenti, hogy nincs más út, mint megállapodni abban, honnan teremtjük elő a hiányzó pénzt.

A költségek csökkentése kényszerhelyzet. Kevesebb pénzből nem lehet többet költeni. A 12,5 milliárd forintos elvonás azt jelenti, hogy 8,5 százalékkal kell a működési kiadásokat visszafogni. Ha valamelyik területnek többet adunk, annyival kevesebb jut a másiknak. Bárhonnan veszünk is el, onnan nagyon fog hiányozni a pénz. Igen, ez ágyszámcsökkentést, intézmény-összevonásokat, leépítéseket jelent. Más szóval megszorítást.

Annak érdekében, hogy minél megalapozottabb szakmai döntés szülessen, tavaly felkértük a Gazdaságkutató Intézetet, hogy dolgozzák ki azt a 2010-ig szóló programot, melynek köszönhetően a kevesebb pénz ellenére is működőképes maradhat a főváros. Ők tettek javaslatot arra, hogy az elvonás milyen mértékben érintse a szociális, a kulturális, az oktatási vagy a városüzemeltetési területet.

Kár lenne mellébeszélni. Eddig a pontig pusztán megszorításokról beszélünk, nem reformokról. Ha csak elvonjuk a pénzt, és szétosztjuk a hiányt, legfeljebb takarékoskodtunk, de nem tettünk semmit azért, hogy az intézményrendszer ne csak kevesebb pénzből, hanem ésszerűbben is működjön. Ha már radikális spórolásra kényszerülünk, akkor érdemes hozzányúlni az intézményi struktúrához is. A megszorítás kényszer, de lehetőség is. Lehetőség a valódi reformokra.

Hadd hozzak fel két aktuális példát!

Napvilágot látott, hogy a koncepció alapján jóval kevesebb pénz jut majd a színházak működésére. Az elvonás a fővárosi színházak költségvetésének akár 10 százalékát is jelentheti. Ez valóban nem kevés, de a kérdés nem ez, hanem, hogy elkerülhető-e ez a lépés.

A színházi szakma képviselői az érdekérvényesítés ismert útját járják. Ki-ki a maga habitusa szerint: van, aki tömeges színházbezárásról beszél, van, aki a Vígszínház ledózerolását vizionálja, és van, aki felmegy a miniszterhez. El kell ismerni, ez az önvédelmi technika mindig eredményesen működött. A miniszter máris a színházak védelmére kelt, mintha ettől több pénz jutna a főváros kasszájába. Így volt ez máskor is. Nem csoda, hogy 16 éve lényegében érintetlenül megmaradt a rendszerváltás előtti színházi struktúra, annak minden esetlegességével és igazságtalanságával együtt.

Eközben soha egyetlen színházigazgató nem adott magyarázatot arra, hogy miért kell hozzátennünk az adófizetők pénzéből egyetlen színházjegyhez az egyik színház esetében tízezer forintot, a másikéban viszont mindössze kétezret. Mert "történelmileg így alakult"? Miért jön ki az egyik színház hasonló repertoár mellett harmadannyi pénzből, mint a másik? Miért ér ugyanannyi támogatást egy pénzt termelő musical, mint egy kortárs dráma?

A fővárosi önkormányzat ismereteim szerint egész Európa legnagyobb színházfenntartója. Ez nemcsak a színházba járókkal szemben jelent felelősséget, hanem a színházakat nagyobbrészt finanszírozó adófizetőkkel szemben is. Ezzel a felelősséggel nem néztünk eléggé szembe mostanáig, mert nem voltunk ennyire szűkében a pénznek. A politika mulasztása itt az, hogy a várható érdeksérelmek miatt nem mert hozzányúlni a rendszerhez, a szakmáé pedig az, hogy nem tett le valódi javaslatot az igazságtalan, sokszor pazarló rendszer megváltoztatására.

Most kényszerhelyzet van, döntenünk kell. Az egyik lehetőség az, hogy a kényszerű takarékoskodás rászorít minket egy átfogó reformra. Olyanra, amelyik rendszerszerűvé teszi a színházak támogatását, amelyik különbséget tesz magasművészet, gyerekszínház és piacképes show-business között. Ez nem megy a szakma együttműködése nélkül. A másik lehetőség, hogy fűnyíróelv-szerűen csökkentjük a színházak támogatását. Ez lenne a mindenkinek egyformán rossz megoldás. És van egy harmadik lehetőség: az, hogy most is minden marad a régiben. A fővárosi képviselők dönthetnek úgy, hogy a színházakra ne vonatkozzon az elvonás. Ez egyben azt is jelenti, hogy a gyengébb érdekérvényesítő képességű szociális, oktatási ágazattól vagy a környezetvédelmi feladatoktól kell többet elvonnunk. Ebben az esetben meg kell tudni magyarázni: miért csak más ágazatok fizetik meg az állami stabilizáció árát?

Másik példám az oktatásra vonatkozik. A fővárosi szakképző rendszer reformját évek óta lépésről lépésre valósítjuk meg. Részben ennek köszönhető, hogy az európai fővárosok közül ma Budapesten a legalacsonyabb a pályakezdő munkanélküliség. Csakhogy ez nem marad magától így.

A szakma többsége egyetért abban, hogy a szakképző intézmények rendszerét át kell alakítani, és még jobban a munkaerőpiachoz kell igazítani. Nyolc év alatt 28 százalékkal csökkent a szakközépiskolába és szakiskolába járó gyerekek száma, így hozzá kell nyúlni a szétaprózott intézményszerkezethez. Egyetértés van abban is, hogy inkább a taneszközök korszerűbbé tételére, hatékonyabb oktatásra költsük a pénzt, mint üres vagy félig kihasznált osztálytermek fűtésére. Tudjuk azt is, hogy uniós fejlesztési forrás bevonása is csak így lehetséges. Ennek az egyetértésnek köszönhető, hogy a közgyűlés tavaly júniusban a szakmai szervezetek támogatásával fogadta el a Fővárosi Szakképzés-fejlesztési Stratégiát.

Ekkor, fél évvel ezelőtt döntöttünk arról, hogy miközben korszerű képzési központokat hozunk létre, a jelenlegi iskolák egy részét összevonjuk. Idén arról kell döntenünk, hogy az egyes iskolákra milyen módon vonatkozzon az átalakítás.

Ez a reform legnehezebb döntése, hiszen konkrét intézményeket, tanulókat és pedagógusokat érint. Természetes, hogy most, amikor az iskolákat meg kell nevezni, minden igazgató azt szeretné, ha nem az ő iskoláját kéne egy másikba beolvasztani, hanem fordítva. A cél az, hogy a legroszszabb műszaki állapotban lévő, a legkevésbé kihasznált iskolák olvadjanak be, és a közelmúltban korszerűsített iskolák legyenek a befogadó intézmények. Ennek ellenére kár lenne tagadni, hogy minden megszűnő iskolával értékek, hagyományok, közösségek szűnnek meg. Ebben az értelemben a legkevésbé kihasznált iskoláért is kár. Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy ha a reform mellé nem társulna pénzügyi kényszer is, a politika hajlamos lenne eltolni magától a kellemetlen feladatokat.

Hasonlóan nehéz döntésekkel kell szembenéznünk a sport, a szociálpolitika, a gyermekvédelem, az egészségügy, a köztisztaság, a környezetvédelem területén is. A kiinduló helyzet minden esetben ugyanaz: a budapestiek adóbefizetéseinek 90 százalékával nem a főváros, hanem az állam gazdálkodik. Bár több adót fizettünk, a pénzünk kevesebb lett, ezért a megszorítások alól nem vonhatjuk ki magunkat. Ugyanakkor arra törekszünk, hogy a kevesebb pénz ne csak megszorítást jelentsen. Minden kényszerhelyzet egyben lehetőség is. Lehetőség az ésszerűbb munkára, a rosszul működő rendszerek megújítására. A valódi reformokra.

Nehéz évünk lesz. Demszky Gábor
Budapest főpolgármestere