A legszegényebb - a legfontosabb. Erről az egyszerű igazságról lenne szó. Amit azért olyan nehéz képviselni, mert akiknek kisebb a bajuk, nagyobb az erejük. A hangjuk és a befolyásuk. Ez mindig így volt, de most sokkal inkább így van. Sokkal inkább, mint 1989-ben, amikor Solt Ottilia ezt írta: "Hiába érezhetjük át mindannyian, mennyire nyomasztó visszasüllyedni egy kiterjedt középrétegnek a napi filléres gondok s az állandó, kényszerű lemondás szürkeségébe - az igazi dráma az a legalsó egymillió! (...) Ezzel az egymillióval mi lesz?"

A kérdés a levegőben maradt. Most is ott van. Előbb-utóbb ránk zuhan. Megtörtént az átalakulással járó nagy leépülés, a kilencvenes évek közepe óta felépülőben vagyunk. 1996-tól egészen mostanáig egyfolytában nőtt a reáljövedelem. Az átlagjövedelem felett az átlagosnál nagyobb mértékben. A "kereseti olló" szépen kinyílt, miközben a szegénység aránya és mértéke alig csökkent. S ami ennél az alignál is fontosabb: semmilyen távlatos lépés nem történt a "legalsó egymillió" drámai helyzetének megváltoztatása végett.

Solt Ottilia soha nem követelt több pénzt a nincsből. Ellenkezőleg, mindig azt írta, hogy a szociális kiadások túlméretezettek, csak arra nem jut, amire leginkább kellene. A "humán ráfordítások" szerkezete olyan rossz maradt, amilyennek a szocializmusból örököltük, túlnyomó részét "a mindenkinek járó juttatások és bizonyos fizetőképességet feltételező támogatások teszik ki".

Solt Ottilia ezzel a kérdéssel fogadta 1995-ben Bokros Lajost: "hogyan lesz képes az új pénzügyminiszter megbirkózni a sokat síró, de igazából érdekeiket sikerrel érvényesítő nagy csoportokkal, hogyan lesz képes megakadályozni, hogy bármilyen átstrukturálást ne fordítsanak a maguk hasznára azok, akik eddig is jól megvédték magukat?" (Beszélő, 1995. március 2.) Bokros erre egy kicsit képes volt, de utódai azt a kicsit is visszarendezték, és hatalmas pénzeket osztottak szét "bizonyos fizetőképességet feltételező támogatások", Széchenyi-terv, lakástámogatás, energiaár-kompenzáció, sulinet-expressz stb. formájában. Beleforgatták a középosztály gyarapodásába azt a pénzt is, amit a szegénység távlatos enyhítésére lehetett volna fordítani. Meg azt a pénzt is, ami sohasem létezett.

Most, amikor a hatalmas hiánnyal és adóssággal szembe kell nézni, a kormánypártok attól rettegnek, hogy a "megélhetési válságról" szóló ellenzéki hazugságokkal és a "dübörgő gazdaságról" szóló kormánypárti hazugságokkal fölhergelt középosztály elviseli-e fogyasztási lehetőségeinek néhány százalékos csökkenését. A rettegésben és hergelésben kiállni azzal, hogy a nem szegény hét-nyolcmillió terheihez még hozzá kellene adni a szegénység távlatos enyhítésének költségeit is - kinek van ehhez mersze? Úgyszólván senkinek. Csak az ellenkezőjéhez. Az ellenzék az MDF-fel az élen (!) a "középosztály" terheinek csökkentéséért kampányol, és úgy forgatja a szemét, mintha az onnan levett teher nem a mélyszegénységet nyomná még mélyebbre. A kormánypártok pedig megértően hallgatnak. Az ország első számú vezetője képes volt Szembenézés címmel megírni egy hosszú tanulmányt, amelyben mindennel szembenéz, csak a szegénység problémájával nem. A középosztálynak jut egy fejezet, a szegényeknek egyetlen tagmondat, miszerint "kimutathatóan csökkent a szegénység". Valóban: kimutathatóan alig. És nem létezik semmilyen program és szándék, ami ezen az aligon túlmutatna.

Ma is ugyanarra a falra hányhatjuk a Solt Ottiliától ránk hagyott borsót. Arról, hogy a legalsó egymillióval mi lesz, ma is csak annyit tudunk, hogy előbb-utóbb kétmillió lesz belőle.