– Manapság mintha zűrzavar támadt volna az emberek fejében, sokan elveszítették viszonyítási pontjaikat, megint keresik a helyüket. A tájékozódásban a dokumentumfilmek segíthetnek – mondja Csillag Ádám rendező, akivel egy kávéházi asztalhoz ültünk le, csak néhány lépésre a filmszemle vetítőtermeitől. Máris hívja mobilon az egyik kereskedelmi rádió. Az idén ő a tényfilmek egyik válogatója és a verseny egyik zsűritagja.

A szemlére beküldött 135 dokumentumfilm közül százat látott már. Szerinte mindegyik becsületes munka. Több „személyes filmmel” találkozott, amely a család, a szülők történetét eleveníti föl – határon innen és túl. A versenybe jutott harminckilenc alkotás közül nyolctíz különösen tetszik neki. De ezekről zsűritagként egyelőre nem beszélhet.

A Mammut mozi folyosóin más szakmabeli sem nyilatkozik, legfeljebb – név nélkül – egyegy címet említ azok közül, amelyeket esélyesnek vél valamelyik díjra. Ilyen például Kincses Réka Balkán Bajnok című filmje, amelyik a legújabb kori romániai politikában rövid ideig vezető szerepet játszó politikusról, Kincses Elődről készült portré. A mű hőse a rendező édesapja. „A filmet személyes és kollektív ördögűzésnek szántam” – mondja róla az alkotó. A „befutók” között emlegetik Bódis Kriszta Falusi románca mellett Vági Barbara, Talán Csaba Elboronálva című munkáját is két magányos, tanyasi öregember küzdelméről.

És említik Zsigmond Dezső filmjét. A rendező tavaly több elismerést kapott Csigavár című produkciójáért. Most folytatja speciális, dokumentumjátékfilmjeinek sorát az Élik az életüket – kárpátaljai szilánkok című versenyművel. Szerinte a két előbbi film lírai groteszk volt, az utóbbi már epikus dráma. Arról szól, hogy három testvér és egy lány hogyan éli meg a fizikai létét, bensőjét meghatározó szegénységet, lepusztult állapotokat. Hősei korábban barátai lettek, a konkrét forgatást tízéves ismeretség előzte meg. A rendezőnek háza van Szatmárban, beszélgetett, kocsmázott az ottaniakkal, a filmkészítés célja nélkül. Egyszer csak elkezdte rögzíteni ezeket a beszélgetéseket. Az ismeretek birtokában írt egy forgatókönyvet, amely elképzelt történet, de „szereplőinek” valódi élete is benne van.

Bódis Kriszta filmjének címe – Falusi románc (Meleg szerelem) – játék a szavakkal. De a történet nem játék. Hogy lehetne románc melegszerelemből egy valóságos magyar faluban? Még ha az ottaniak eltűrték, majd megszokták is a Pestről lehurcolkodó leszbikusok közelségét, amikor a csábítás eléri az ő világukat, megváltozik minden. „A férfiak már a kocsmában sem ihatnak többé nyugodtan” – hangzik el a kulcsmondat. 

A filmesek a pesti nő – az A. E. Bizottság és a Mora Lisa együttes dobosa – és a kétgyermekes helyi cigány asszony bimbózó szerelmének hírére érkeznek, és hónapokon át rögzítik a történteket. Hallgatjuk a beszélgetéseket, vitákat, figyeljük a két nő egymást méregető nézéseit, a másik felé irányuló mozdulatait, az egyre meghittebb pillantásokat és szavakat, de érzékeljük a közöttük lévő kulturális különbséget. Nem létezik, hogy ezt a falat le lehessen dönteni, a kölcsönös előítéletek rendszerét el lehet tüntetni az életükből.

A szerelem szurkolója lesz a néző, nem érdekli, hogy a rossz világításban alig látni az arcokat, hogy szétesik a kép. Takács Mari operatőrnek nyilván úgy kellett dolgoznia, hogy észrevétlen maradjon, még ha a szereplők tudják is, hogy filmezik őket. Mert igazi, jelen idejű dokumentumfilm készült, amelynek egyszer csak vége szakad, de a történet folytatódik. A szerepek cserélődnek, a csábítóból csábított, a vertből verő lesz, és már nem az őrjöngő férjtől kell tartani, hanem az új társtól.

Meg tud tartani ennyi terhet együtt a világ két ellentétes sarkáról jött ember?

Jelenet Talán Csaba és Vági Barbara Elboronálva címû filmjébõl