Ilyen, és ehhez hasonló történetek hangzottak el a Berlinben tartott első európai esélyegyenlőségi konferencián. Bár (főleg Nyugat-)Európa hajlamos azzal hitegetni magát, hogy nem diszkriminálja a kisebbségekhez tartozó polgárait, az élettörténetekből kiderült, hogy még jócskán van tennivaló, akár a saját szűkebb környezetünkben is. Egy süket fiú – jeltolmáccsal – például arról beszélt, hogy a fogyaték nélküliek legritkábban ülnek le mellé egy társaságban, mert egyszerűen fárasztja őket, hogy vele kommunikáljanak. Egészen addig teljesen kirekesztve érezte magát a társadalomból, amíg maga nem alapított egy önsegélyező szervezetet. Egy bajor kerekesszékes fiú attól tart, hogy bedugják egy intézetbe, mondván, ott majd gondját viselik. Az olasz leszbikus lány ehhez képest „édes gondokról” számolt be, őt ugyan nem taszította el a környezete, csak  egyfajta furcsa madárként tekintenek rá, akinek egyszer talán csak megjön az esze.

 Az esélyegyenlőségi konferencián e szekcióján elnöklő Lévai Katalin, az Európai Parlament szocialista képviselője  magyar példákat is említett a hátrányos megkülönböztetésre: furcsának találja, hogy a média előszeretettel hegedülő-mulatozó cigányokkal illusztrálja a romákról szóló műsorait, de ugyanúgy azt is, hogy a négyes metró eredeti építési terveiből „kifelejtették” a kerekesszékeseknek nélkülözhetetlen liftet.

Könnyű megoldás persze nincs, de az odafigyelés, a média érzékeny, ám sablonoktól mentes tudósításai, valamint a civil szervezetek erősítése sokat javíthat a kisebbségek helyzetén.  Hiszen, mint az európai rasszizmus elleni hálózat (ENAR) vezetője fogalmazott: a különféle kisebbségekhez tartozás ma már szinte mindennapos dolog Európában. Ha összeadjuk a bevándorlók, a fogyatékosok, a leszbikus és homoszexuálisok számát (és akár a magukat gyakran szintén kisebbségnek érző nőkét), könnyen kiderülhet, hogy már a kisebbségek vannak  többségben.