Vagy száz csillogó borosüveg hever a földön egy budapesti kávéház pincéjében. Nincs bennük semmi. Mögöttük tucatnyi tükör. Sötét van. Zajt csak az érkező nézősereg csap, egy úr véletlenül belerúg az egyik üvegbe. Középütt három lepedő lóg le a plafonról párhuzamosan. Jobbról egy nő arcát és kezét vetíti egy projektor, balról egy férfiét. Miközben a nézők leülnek, a két vetített alak élőben járkál a vásznak között, s ahogy mozgatják a lepedőket, hol összeér a kezük a képen, hol a másik arcához simul. Az egyik szélső vásznon a férfi óriás a nő képéhez képest, a másik szélső lepedőn a férfi hatalmasodik el. (A középsőn ugyanakkorák.)
Bár az új kifejezésformákkal kísérletező és elsősorban az emberi testet használó performance-művészet a hatvanas évek óta létezik, Magyarországon kevesen tanítják. Bársony Júlia hat hallgatója a transzparenciával és a reflexióval kapcsolatban alkotott installációkat az egyetemen, ezek álltak össze történetté, performance-színházzá.

Közben hosszú hajú nő érkezik, mind a tíz ujján egy-egy arasznyi kémcső. Az egyik tükör felé fordul, igazgatni kezdi makulátlan frizuráját. A kémcsövek hatására szépen lassan felbomlik a rezzenéstelen arc jólfésültsége, három perc múlva már valamennyi hajszála az égnek áll.

- Az órákon először irodalmi szövegekkel foglalkoztunk - meséli Bársony Júlia -, aztán a diákok maguk írtak vizuális verseket az átláthatóságról és a tükröződésről, de nem a téma volt a lényeg, hanem hogy ráébredjenek: testi jelenlétükkel és alkotó energiájukkal képesek kifejezni gondolataikat.

A férfi és a nő asztalhoz ülnek, a terítőn két csőrüknél összeérő üvegteáskanna. Alulról tea szivárog mindkét kannába. Az emberek szemeznek, a két kanna pedig - nem látni, honnan - megtelik teával. Amíg még van egy kis hely a kannák felső részében, csőrüknél egymásba ontják a teát, aztán színültig lesz mindkettő, és a tea az abroszra csöpög.

- A nyelvezet már nem új - mondja a rendező -, de a műfaj Magyarországon nincs elfogadva. Azt hisszük, csak prózai és táncszínház létezik. Ha képet és hangot kapunk konkrét szöveg vagy egyértelmű jelentés nélkül, feltesszük a kezünket: nem értjük. Szerencsére már nem mindenki, a Sirály kávéházban nyolc telt házas előadást tartottunk, ebből kettő ráadás volt, és így is maradtak, akik nem fértek be.

A háttérben egy nő jobb kezében kehely, hasán infúziós tasak, mindkettőben tej. A nő a kehelyből hosszú szívószálon hörpint fel néhány kortynyit, ami - megint nem értjük, hogyan - az infúziós tasakba folyik. Amikor az megtelik, a nő pumpálni kezdi, mire a tej elindul egy harmadik hosszú szívószálon, és a nő feje mellől egy kis csövön sugárban ömlik vagy fél métert, egészen a kehelyig. Percekig nézzük a körforgást, közben egy nő üvegburával a fején bevonul, egyszer csak éktelen visításban tör ki, míg a bura egészen be nem párásodik. Akváriumok, csöpögő jégdarabok, vérvörös arcok, szögek, fénycsóvák látványa ég még a retinákba az egyórás performance során, aztán lézercsíkokból háló szövődik a padlótól félméternyire, a szereplők aláfekszenek, a lézerháló fölött füst, nem szabad kibújni, vége az előadásnak.

Az elõadásból mindenki mást értett