„Olyan pedig, hogy ’a jólét paradoxonja’ nem létezik. Aki a társadalom céljául a boldogságot jelöli meg, lebecsüli az emberek életét jobbító gazdasági növekedést, a hatóságoktól pedig érzelmi ügyeink szabályozását várja el” – olvassuk Daniel Ben-Ami írását a libertáriussá lett egykori marxisták lapjában, a Spikedban.

A gazdasági növekedésre gyanakvóan tekintő elemzők szinte mind utalnak rá, hogy a jólét hajszolása paradox jelenség, mert a bőség nem boldogít. Ezt az ellentmondást gyakran Easterlin-paradoxonnak nevezik, Richard Easterlin kaliforniai egyetemi tanár után, aki már 1974-ben megírta, hogy a boldogság és a jólét nem áll egyenes arányban.

A kilencvenes évek óta számos kutatás foglalkozik a jólét és boldogság viszonyával. Arra keresik a magyarázatot, hogy miért nő a boldogtalan emberek száma az életszínvonal emelkedésével. Általában az ismert banális következtetésre jutnak: az emberi kapcsolatok fontosabbak, mint az anyagi javak.

Richard Layard, a London School of Economics közgazdász professzora 2005-ben megjelent Boldogság: egy új tudomány tanulságai című könyvében sajátos szemszögből vizsgálja a kérdést. Lord Layard – mert a szerző a felsőház tagja – arra a következtetésre jut, hogy akkor vagyunk igazán elégedettek, ha jobban megy a sorunk, mint a környezetünkben élőknek.

Közvélemény-kutatások hasonló megfigyelésekről számolnak be. A gazdagok általában boldogabbnak mondják magukat a szegényeknél, de egy bizonyos jövedelmi küszöb fölött a boldogság görbéje már nem emelkedik a keresettel páhuzamosan.

Ben-Ami elismeri, hogy vannak javak, amelyekből rövid időtávon belül nem lesz több. Például a harvardi és más elitegyetemek kapacitása véges. A jómódúak esélyei jobbak, és a többiek elől veszik el a tanulási lehetőséget. De hozzáteszi, hogy a jó egyetemekért folyó verseny javítja a középiskolások felkészültségét, a jólét növekedése pedig egyre több jó egyetem kiemelkedését teszi lehetővé. Az egyenlőtlenség persze így sem szűnik meg, de azért mindenki jól jár a fejlődéssel. Még akkor is, ha a szubjektív boldogságérzés nem mindig nő a jóléttel. Azt azonban még a szkeptikusok sem vitathatják, hogy a várható élettartam növekedése, és az egyre alacsonyabb gyermekhalandóság jó dolog – márpedig ezeket a bőség növekedésének köszönhetjük. Boldogít vagy sem, nem kétséges, hogy azt szeretnénk, hogy gyerekünk jobb körülmények között, lehetőleg minél nagyobb egészségben, és minél tovább éljen.

Tán csak nem azt kellene ajánlani az embereknek, hogy ne törekedjenek többre, hanem érjék be azzal, ami jut nekik? – csipkelődik Ben-Ami. Mert a progresszívok szkepticizmusából ez a konzervatív üzenet következne.  Így a bőség szkeptikusainak tanácsát megfogadva éppen a szegények járnának a legrosszabbul.

De még ennél is súlyosabb következményekkel járhat, ha az emberek gondolkodásmódját megváltoztatva akarjuk elejét venni a javakért folytatott versengésnek, ezzel biztosítva, hogy a vesztesek ne legyenek boldogtalanok. „Könnyen autoritárius intézkedésekhez vezet, ha az emberek boldogságát társadalmi célnak tekintjük – figyelmeztet Ben-Ami. – Ha a kormánytól várjuk boldogságunk elősegítését, akkor már csak egy lépés, és felhatalmazzuk, hogy átalakítsa a gondolkodásmódunkat.”

'Termelj többet, többet...'