Illés-emlékek: szent stigma és utolsó vacsora
Az utolsó vacsora
"Aki nem próbálta, nem tudja, milyen az: heteken át próbálni naponta reggel tíztől délután ötig, szünet nélkül, delente csak háromnegyed órát pihenve – de akkor sem elhagyva a helyszínt, a pesthidegkúti kultúrkúriát –, ebéd gyanánt bekapva pár párizsis zsemlét. A próbálóknak melegük van, mégsem ihatnak sem hideg szódavizet, sem hideg sört.
Most aztán, hogy a rengeteg műhelypróbát igazi, nyilvános és sikeres főpróba követte több ezer ember szeme láttára és füle hallatára Csíkszereda főterén, meg lehet vacsorázni végre módosan, komótosan. A fényűző hotelben, ahol szállásuk is van, nem foglalnak asztalt: talán híre menne a dolognak. Márpedig az utolsó vacsorát – az utolsó közös koncertet megelőzőt – nem lesifotósok vakutüzében és autogramkérők gyűrűjében szeretnék eltölteni. Hanem észrevétlenül szinte, csöndben, békésen, meghitten, családias hangulatban, apa és fia, fivér, feleség, barát és a legközelebbi munkatársak társaságában.
Színpadtól s szállodától egyaránt távolodva ezért a város azon része felé irányítják lépteiket, ahol már nem pásztáznak a vakító reflektorok és kíváncsi tévékamerák, s ahol a rajongók több ezres tömege sem sejti őket. A Gál Sándor utcában megállnak, gusztálják a Meteor étterem hívogató fényeit. A teraszon alig van vendég. A tizenhetes asztalt választják. A tizenhatostól, ahol e sorok szerzője költögeti székelyföldi vacsoráját, udvariasan elkérnek két széket. Boldogan adom: százszor inkább nekik, mint holmi megasztárocskáknak, kik testőrökkel járnak vécézni is.
Megköszönik. Elhelyezkednek. Halkan, észrevétlenül, olyannyira feltűnés nélkül, hogy jó ideig a személyzet figyelmét sem vonják magukra. Annál inkább e sorok írójáét, aki azért autózott hatszázhatvan kilométert hágókon át a havasok közé, hogy még egyszer, utoljára, részese legyen „a magyar Beatles” nemzedékeket megigéző varázsának. (Volt ugyan az utolsó koncert után pár nappal egy legeslegutolsó is, de más élmény százötvenezres tömegben Illést hallgatni, mint ötvenezer „Sziget-lakó” között, akik java része nem tudja – honnan is tudhatná –, hogy negyven éve ez a zenekar írta a beatkorszak legjobb magyar dalait, amelyek többsége szövegét és hangszerelését tekintve messze megelőzte a honi mezőnyt. A hatvanas években az Illés volt a legnyitottabb az új hangzások, zenei megoldások iránt, magyar népzenei elemekkel először dúsítva a beat, a rock műfaját.)
Vacsorázik az élő legenda. A XX. századi magyar zene- és kultúrtörténet klasszikusai közül Pásztory Zoltán (†61) már az egekből néz le az asztaltársaságra, s örül, hogy utolsó kívánsága teljesült: először – és utoljára – Erdélyben, Székelyföldön az Illés! Dobfelszerelésénél és helyén most a vacsoraasztalnál tanítványa, az Első Emelet volt dobosa, Szörényi Örs ül. 34 évével suhanc az ősz hajú beatnagyapák között. A Szörényi Levente – Bródy János szerzőpáros éppen negyven éve fektette le a magyar nyelvű rockzene alapjait. Az 59 esztendősen is csak „Tini” azonban nincs itt. Diétázik? Szöveget ír most is? Ki tudja.
Az utolsó vacsora asztalán néhány üveges csíki sör (Ciuc) s egy-két konyak a díszlet csupán. A máskor a Szentendréhez közeli Szigetfaluban református kántorkodó Illés Lajos (63) előtt két vodkáspohár. Lehet(ett) benne, persze, szilvapálinka (tuica) is, ki tudja. Egészségetekre, „fiúk”!
Amíg a leves megérkezik, Szörényi Levente (60) viszi a szót: „Az Ilkovics… emlékeztek rá? Járt oda egy manusz, lódenkabát volt rajta. Addig sertepertélt az asztalok között, míg hol egy bécsi szelet tűnt el a jobb kabátzsebében, hol meg egy rántott hús a balban. Aztán fapofával kisétált…” Éhesek lehetnek, mert a zenszerző-énekes bátyja, a basszusgitáros Szörényi Szabolcs (62) is ételekről mesél az asztal másik végén: „…szakács volt a katonaságnál… olyan hatalmas serpenyőket képzelj el, kérlek szépen…”
Antreu cald (meleg előételek) és antreu rece (hideg előételek) átugorva: levesek érkeznek. A tizenhatos asztal kapja előbb, hiszen jó félórája rendelt már, de egyszerre hozzák a tizenhetes asztaléval. Egy pillantás elég, hogy felmérjem, Illésék énekese, Levente és az együttes producere, Rosta Mária is ugyanazt választotta, amit én: növendék (errefelé a borjút mondják növendéknek) parasztcsorbát. Ezt a borjúhúsból készült jellegzetes, sáfrányos erdélyi levest (ciorbă tărănească) kanalazza a citromízű banánról egykor annyit éneklő Frenreisz Károly is, aki, ha jól sejtettem, a produkció fény-, hang- és egyéb színpadi technikájáért felelősként kísérte el Erdélybe – s a vacsorára – az együttest.
Evés közben nemigen beszélnek. Magyar emberek. Csak a második fogást (felul doi) megrendelve szólalnak meg ismét. Levente nemes egyszerűséggel pacalpörköltet (tocăniţă de burtă) kér, fia, Örs vacsorája tejfölös csirkemell (piept de pui prăjit) puliszkával (mămăligă). A fivér, illetve nagybácsi, Szörényi Szabolcs fokhagymás csirkemellet (piept de pui umplut cu unt aromat) választ. A hölgykíséret egyik tagjának óhaja csípős csirkeszárny roston (aripioare de pui picante la grătar), a másik rántott sajttól (caşcaval pane) reméli vonalai megőrzését, a harmadik az étlapnak erre a sorára bök ujjával: juhtúróval töltött gombafejek (ciuperci umplute cu brânză).
Illés Lajos, aki 1960-ban, tehát éppen negyvenöt éve alapította a nevét viselő zenekart (tagjai: Illés Lajos, Illés Károly, Nyényei Tas, Körmendi János, Halász Gyula) a konyhafőnök ajánlatára (specialitatea bucătarului) hagyatkozik, hozzá vegyes salátát (salată asortată) kér, friss, dicséri, majd sóz, sóz, kissé hajlott háttal trónolva az asztal végén, vagy sarkán inkább, mert az asztalfőn Rosta Mária, a világtörténelem utolsó Illés-koncertjének producere ül, kinek ételéről meg is jegyzi valaki: „Zseniális illata van.”
Komótosan falatoznak a rocknagyapák. Miközben azon kesergek, hogy az 1965-ben alakult és 1973-ban felbomlott Illés együttes 2005 nyarának múltával nem lép fel soha többé, valamelyikük csípős paprika (ardei iute) után érdeklődik. A dobos sört iszik, Illés Lajos félrevonul cigizni, Frenreisz Károly pedig megkérdezi: Ki kér lekváros palacsintát? Jelentkező nem akad, Karesz (Latinovits Zoltán és Bujtor István féltestvére) ezért elmeséli, hogyan gyűjtött gyermekkorában cigarettacsikkeket a bratyójával valamelyik pesti villamosmegállóban, ahol „eszméletlenül sok rigó volt, a bratyesz megállt az egyik mellett, körülnézett, aztán egyszer csak lehajolt megvakarni a bokáját, s mikor fölegyenesedett, már a szájában füstölt a csikk”.
Kétmillió-hétszázhúszezer a vacsora. Román lejben, persze, méghozzá régiben. (A másnapi kétórás koncert költsége 80 millió forint, román pénzben számolva 11,6 milliárd lej.) Az asztaltársaság egyben óhajt fizetni. Szörényi Szabolcs mellett áll a kasszírnő, az álmos basszusgitáros – ki az imént még bánatosan megjegyezte: „itt ülünk, b...d meg, több mint másfél órája” – ötszázezerrel beszáll, példáját ugyancsak félmillióval követi egy csíkos inges férfiú, ki manager éppúgy lehet, mint Csíkszereda alpolgármestere, előtte a pohárban félig brandy. Szörényi Örs Ágijának csak forintja van, de Frenreisz Károly is a zsebébe nyúl, s csakhamar kivan az összeg, magyar pénzben tizenkilencezer forint, jattal.
„Mindennel elégedettek voltak, nem nyafogtak, nem válogattak” – dicséri később a személyzet a tizenhetes asztalnál ülőket. „A szószos, savanykás ételeket kedvelték – pillant összesítőjébe kérésemre a felszolgálőnő. – Borokban a száraz vöröseket.” Két palackot látok, Premiat az egyik, a másik felirata: Cabernet Sanvignon sec de murfatlar. 2003-as évjárat mindkettő (akkor volt az István, a király bemutatója a közeli Csíksomlyón).
Nulla óra húsz perckor a legfiatalabbak bontanak asztalt. Ágit és Szörényi Örsöt az ásító nagybácsi, Szabolcs követi. Fél egykor aztán a többiek is távoznak, ki papucsban, rövid nadrágban, a zenekar-alapító Illés Lajos elmaradhatatlan válltáskájával, amely másnap is ott lóg szintetizátorállványának kampóján, miközben zuhog az eső – Csíkban 24 óra alatt 70 liter eső esett négyzetméterenként – és a színpad előtt százötvenezren (háromszor annyian, mint majd augusztus kilencedikén a szigeten) énekeljük Illésékkel: Miért hagytuk, hogy így legyen…"
A szent stigmámban nem tudtak kárt tenni
"Ötvennégy éves vagyok és kamaszkorom java részét Illés és Kex-koncerteken töltöttem. Plusz sorállással a hajdani koleszkapu előtt, a patinás Várban, ahol ilyen zegernyében, vesét se takaró miniben (naná!) soroltunk mi, tinicsajok egymás mögé zsizsegve, izgulva, hogy bejutunk-e több órás várakozás-fagyhalál után? Az az egy nem volt ugyanis tuti, akkora tömegben. De mindig sikerült, és ez felért egy haditénnyel. Erre vártunk egész héten. Életünk értelmére...
Amikor elkezdtek a fesztiválozni - és a nekünk akkor tűrhetetlen nyálgépek látszottak győzni e "nemes" versenyben - Siófokról, ahol a Nemzeti Színház/Múzeum közös üdülőjében nyaraltam (ott holmi Zalatnayt és Frenreiszet lehetett látni, de engem ez hol érdekelt, elszánt illéses lévén?) orrvérzésig adtam föl a rájuk szavazó táviratokat. Tizennégy éves voltam, el lehetett képzelni a költségvetésem helyzetét utána. De álltam a postán rendületlenül, és bízva bíztam a győzelmükben.
Amikor másodikos lettem a - már megszüntetett - Markó utcai Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban, szokás szerint az alattunk kezdő I. C-seket patronálnunk kellett. Hogy simán beszokjanak a jóba... Nekem akkor a kicsi, bicebóca, aranyos Illés Lajoskát "utalták ki" poénból és gesztusból is. Hogy legyen végre egy saját bejáratú Illés Lajosom: gondlták megérdemlem, annyi vehemens rajongászat után. Mert én aztán ezerrel! Legyártottam házilag egy olyan Illés-szekeres - némileg fapados - jelvényt, amit csak felvarrni lehetett a kék köpenyemre. Ott is virított minden órán. A kémia tanerőnő - miért borult ki ettől, máig se tudom megérteni - először remegő szájszéllel felszólított, hogy sürgősen vegyem le. Mosolyogtam, hogy az biza nem fog menni. Felment benne a pumpa (fiatalabb volt, mint én most; röhögtünk is rajta, hogy né`má a hülye klimaxos libát) és nekem esett a tíz körmével, amik letörtek ugyan, de a szent stigmámban nem tudtak mégse kárt tenni. Volt tehát némi haddelhadd - ám a kémiai Nobel-díjam azért mégsem ezen múlt...
Minden lemezüket megvettem, mindent dalukat kívülről tudtam (Koncz Zsuzsáét is naná!), amikor Szabolcsot behívták katonának (Az ész a fontos, nem a haj! című szám erre emlékezik) és megszüntek játszani egy darabig, írtam hozzájuk egy kíméletlenül tehetségtelen ódát. De válaszoltak aranyosan... Így nagyon megrázott tehát a feloszlásuk híre. A búcsú-búcsú-búcsúkoncertjeik már nem hoztak lázba (a nyolcvanasokban még elmentem a BS-be, de aztán kezdett számomra a dolog felhígulni). Meg az akkori nézeteikkel teljesen bírtam azonosulni, hiszen nekem is ők - meg a KEX!!! - jelentették a szabadság, a megtörhetetlenség, a nyitottság és a fiatalság esszenciáját. De az elmúlt végleg. Ők se ugyanazok már, olvashattunk pár nyilatkozatot jobbról, ami számomra kicsit szemenköpése volt a harmincvalahány évvel ezelőtti felfogásuknak. Ezt nem tudom megemészteni, sajnos.
De akkor nekem ők tényleg a sarkig kitárt ablakon beáradó friss, mindent felborzoló szél, bezuhogó napfény örömét jelentették a mindig nyomott szürkeségben. Abban a giccsközeli könnyűzenei lápvilágban, ami még most is buján és boldogan tenyészik; minden akkori és még élő zombi tapicskol benne önfeledten a megreparált hírnévtől. Bizisten nem hittem volna, amikor a siófoki postán szavazgattam ellenük éjfélig, hogy nagymamakoromban is ezeket kell majd hallgatnom és néznem... Brrr.
De azért Illés Lajos (béke poraira, jó helyen van Lennon közelében) és együttese megmutatta a többiekkel együtt, hogy nemcsak erre volt fogékonyság abban a lebutított korszakban. Helyettünk danoltak ki sok mindent, miattunk is vitték el a balhét (főleg a drága Baksa, a KEX-ből, amit Illésék nagyon támogattak, együtt is léptek föl sokszor). Nagyon köszönöm nekik!"
Fehér ing, sötét öltöny, nyakkendő
Első éves egyetemista voltam 1969-ben,amikor a Vári Kollégiumba kerültem,ahol minden vasárnap az ILLÉS játszott. Érettségi után a nyáron családi utazással Olaszország felső részeit jártuk be, s Velencében vásároltunk egy hordozható kazettás magnót. Abban az időben csak egy-két Váci utcai "maszek" boltban lehetett csak kazettát és bébi elemet vásárolni. Ezzel a magnóval és a hozzá adott mikrofonnal készültem az első vasárnap esti buliba. A tömegben állva, a mikrofont a fejek fölé emelve vettem fel a koncertet "hifi" minőségben.
Másodéves koromban sikerült bekerülni a RENDEZŐK közé. Feladatunk volt a buli előkészítése, asztalok leterítése fehér lepedőkkel, székek kipakolása, s ami a legfontosabb volt, a kapunál szemrevételezni az érkezőket, mert ahogy a dalban is szerepel: a fehér ing, sötét öltöny, nyakkendő kötelező volt. Persze ez a fiúkra vonatkozott, s az is csak fényképes klubtagságival. Mi, kollégisták tagsági nélkül is bemehettünk. Minden szombaton száz méteres sorokban álltak a bulizni vágyók. Nekünk, rendezőknek arra is figyelnünk kellett, hogy a nagy melegben esetleg meglazult nyakkendő visszaigazodjék a nyakhoz, és a levetett zakó sem volt megengedett. Az évek múlásával enyhítettünk a szabályokon: először megengedtük a pasztell színű inget, később már a nyakkendő sem volt kötelező, öt év alatt pedig odáig mentünk, hogy a tiszta farmer is megfelelt, de a tornacipő nem. A szabályokat magunk alkottuk, ma úgy mondanánk: diák önkormányzat volt. A bulik 7-kor kezdődtek és éjfélig tartottak, igaz, volt egy bárnak nevezett rész is, ahol úgy száz ember még kettőig maradhatott.
Mint rendező személyes kapcsolatba kerültünk az ott játszó zenészekkel. Szegény Lajosnak vittem egy pár sört a zongora alá. Minden évben volt egy rendező buli, ahová mind a három állandó "banda" is hivatalos volt: ECHÓ, ILLÉS, 2R+S, ekkor nem dolgoztunk, csak mulattunk. Ismertem a szőke hajú lányt, egyszer kétszer eljátszották a Nemzeti dalt, amit vigyázzba állva halgattunk. Sajnos a londoni szereplés miatt egy időre az együttes ki volt tiltva Budapestről, így nekünk is új együttest kellett találni. Szép idők voltak!
egy öreg villamosmérnök, Petercsák József
- Kedves Olvasónk! Ha van személyes élménye Illés Lajossal kapcsolatban, amelyet megosztana velünk és a többi olvasóval, kérjük, küldje az online@nepszabadsag.hu e-mail címre. Köszönjük!
