Szász Katalin építészkritikus például nemrég olyan érvekkel fogta pártját a magasházaknak, hogy ezek a gazdasági erő és technikai tudás szimbólumai, a felhőkarcolókban megtestesülő technicista szemlélet kifejezi, micsoda fantasztikus teljesítményre képes a modern ember, megjelenésük inspirálóan hatna a magyar építészetre, miután a közelmúlt nagyobb épületei amúgy sem tudtak „a magyar főváros jelképeivé" válni, és egyébként is a környéken Belgrádot kivéve mindenhol építettek már összesen vagy 25-öt belőlük.

Kezdjük talán azzal a közhellyel, hogy az ember többek között abban is különbözik a törzsfejlődésben nála lejjebb álló fajoktól, hogy ritkán teszi meg mindazt, amire képes. Például ritkán dob le atombombát embertársaira, pedig az atombomba is micsoda szimbóluma a gazdasági erőnek és technikai tudásnak! Az ember ugyanis többnyire előre mérlegelni tudja, milyen hatásai lehetnek valamely cselekedetének. Ami az inspiráló hatást illeti, azt valószínűleg úgy kell érteni, hogy egy magasház más magasházak megépítésére inspirálná az építészeket. A viszonylag legérthetőbb érv az - bár nem kimondottan építészetkritikai meggondolás -, hogy a befektetők szívesen áldoznának rájuk, Mivel ebből még mindig nem tudjuk, nekünk városlakóknak miért is kellenének a magasházak, lássuk a jelképek kérdését.

Európa történelmi városai, például Róma, Párizs, Bécs vagy Berlin nem új toronyházaikkal vonzzák a látogatók millióit. Egy város jelképeit nem magamutogató építészeknek a város szerkezetéhez és történetéhez nem illeszkedő monstrumai jelentik. A toronyházak pedig sem a városok lakosainak, sem a turistáknak nem adnak élményt. Ha ezek a tervezett budapesti toronyházak jelképek lesznek, akkor csak azoknak az építészeknek (és beruházóknak) a jelképei, akik óriási graffitik letörölhetetlen nyomaként helyezik el őket a város látványában.

Ráadásul ezek az úgynevezett sztárépítészek a toronyházakat nem maguknak, hanem másoknak tervezik. Nem ők költöznek bele, sem lakóként (hiszen e célra saját egy-két szintes házaikat kellemes elővárosi vagy még vidékiesebb környezetbe tervezik, és ott építtetik meg), sem irodai dolgozóként, legfeljebb a beosztott munkatársaik élvezhetik az örömeit. Az élet ugyanis e magasházakban sokaknak rendkívül nyomasztó lehet. Ne beszéljünk arról, milyen egy monstrumban lakni, ahol minden szegletet állandó megfigyeléssel tartanak ellenőrzés alatt, merthogy általában senki nem ismer senkit, és ki tudja, ki milyen szándékkal közelít a többszintes teremgarázsban.

Engedjük meg, hogy csak „nappali" használatra, irodaháznak készül a torony, és képzeljük el azt a kisvárosnyi embert, aki ide dolgozni jár. Szemben egy valódi kisváros lakóival, ők nem ismerik egymást, hiszen egy milliós nagyvárosból betelepülő sok cég állandóan változó munkatársi gárdái népesítik be az épületet. Általában egy-egy emeleten is több cég osztozik, amelyek biztonsági ajtókkal zárják el magukat egymástól. A portától a műszakon át az éttermekig a személyzet állandóan cserélődik, semmi sem állandó és kiszámítható, csak az, hogy az ablakok kinyithatatlanok, télen-nyáron „gépi" levegőt kell szívni, és a sok belső helyiségben csak mesterséges világítás van, gyalog a 30-60 emeletnyi lépcsőn nem ajánlatos közlekedni, hiszen még ha bírnánk is lábbal, ott sem tudjuk, ki jöhet szembe. Ráadásul minden ajtón csak mágneskártyával tudunk átjutni, többnyire még a mosdókba is…
Vajon fel tudnak mutatni a magasházak támogatói olyan felméréseket, amelyek az ott dolgozók elégedettségét mutatják az olyan belvárosi vagy kertvárosi 4-6 emeletes irodaházakban tevékenykedőkhöz képest, mint amilyen például a környezetéhez tökéletesen illeszkedő, mégis modern Egeraat-féle épület a volt SZOT-székház helyén?
És akkor nem beszéltünk még az ilyen épületeknek a környezetre gyakorolt hatásáról. Még az építészeti látványtervezés szempontjából legjobb magasháznegyedekben (mint például a párizsi  Défense-ban) sem szoktak sétálni az emberek az utcákon, legfeljebb csak sietnek valahova meghatározott céllal. E környékeknek ugyanis nincs városi jellegük. Aki élt az egyébként az éjjel-nappali óriási forgalmú, rendkívül városias New Yorkban, az tudja, hogy a betonkanyonok mesterséges környezete, ahol a lejjebb lévő emeletekre a nap nem süt be, ahol az eget az utcáról alig, az alsó emeletekről pedig egyáltalán nem látni, a házakon belül csak úgy viselhető el, ha az ember otthon a külső körülményeket figyelmen kívül hagyó saját életteret alakít ki. (A legfelső szintek, ahonnan élvezhetjük a kilátást, a milliomosokéi).

Emlékszünk-e még arra a mondvacsinált érvre, hogy a budapesti „fő szélirányra” gyakorolt hatása miatt lett volna kártékony a Deák térre álmodott remek Nemzeti Színház? Megromlott volna a hallásom, hogy nem jutnak el hozzám az akkor oly hangos környezetvédők kiáltásai, akiknek most százméteres épületek szélviszonyait kellene vizsgálniuk és jóváhagyniuk?

És vajon komolyan gondolhatja egy valódi építészkritikus, hogy a New York-i Világkereskedelmi Központ ma már csak emlékként felidézhető két egyszerű hasábja önmagában bármiféle esztétikai értéket képviselt? (E két hasábot egyébként és csak azért is a leomlott velencei Campanile mintájára - „com’ era, dov’ era”, azaz ugyanúgy és ugyanott - kellett volna újjáépíteni.) Ugyan hogyan lennének bármilyen viszonyban is a környező várossal ezek a bárhol felépíthető üveg- és acéltornyok?! (A Défense az egyetlen kivétel.) Elég csak a Westend mellett kiállított bukaresti, pozsonyi stb. új TriGránit-negyedek terveit végignézni, hogy erről meggyőződhessünk.

Vagy beszéljünk a gazdaságosságról? Ezek a magasházak teljesen gépesítve vannak: a klímaberendezéseknek például állandóan, éjjel-nappal és télen-nyáron működniük kell - még az általában kellemesen mérsékelt magyar időjárási viszonyok között is. Apró adalék: a Szegedi Tudományegyetem nemrég átadott és építészetileg remekül megoldott új könyvtárépülete emberi léptékével, téralkotásával, színvilágával tökéletesen illeszkedik céljához és környezetéhez, mégis szembetűnően modern alkotás, de az egyetem az állandó klimatizálás miatt e könyvtár működtetésének többletköltségeit se nagyon tudja fedezni, pedig a tervezők energiatakarékos megoldásokat terveztek.

Én bizony csak akkor engedélyezném a magasházakat, ha felépítésük nemcsak a szakma belügye marad, hanem beleszólhatnának azok is, akiknek el kell majd viselniük mindenfajta hatásait, a látványát, üvegfelületeinek tükrözését, hatalmas tömbjének árnyékát s benne a munka- és életkörülményeket. Addig pedig a város régi negyedeinek felújításával kellene Budapestet még vonzóbbá tenni, például úgy, ahogy az Andrássy úton teremtenek vadonatúj irodaépületeket az eredeti homlokzat és így az emberközeli városi atmoszféra megtartásával.