1.) Európa új meghatározása. Az Európai Unió története a bővülések története (6, 9, 10, 12, 15, 25, 27 tagország). Minden bővüléssel más lett Európa. Jóllehet az európai elit mindig is a puha hatalom címet kapta. A közvélemény – a magyart is beleértve – kevésbé számol a következményekkel. Ideje tisztázni: mit értünk Európán most?

2.) Nők, fiatalok. A világ rajtuk áll vagy bukik. Képzettségük miatt a nők társadalmi szerepe nőtt, emellett a fiatalok kezében összpontosul mindaz a tudás, ami pénzre váltva az elöregedő társadalmak eltartásáról hívatott gondoskodni. Vajon e szerint szervezzük-e életünket?

3.) A kormányzati gondolkodásmód bezártsága. Minden kormányzó párt elszenvedi ezt. A benne lévők nem értik, hogy az emberek miért nem díjazzák mindazt a sok jót, amit az elöljárók a hatalomgyakorlás során kigondolnak. Ez az értetlenség okozza a választások elvesztését. Mégsem fordítunk rá kellő figyelmet. A kérdés: a mindennapi gyarlóságot vagy az emelkedett jövőképet kell-e a kormányoknak (önkormányzatoknak) képviselniük? Vagy ha mindkettőt, akkor milyen arányban?

4.) Az el nem kötelezett szavazó. Itthon bizonytalannak, más helyeken függetlennek nevezik azokat, akik elsősorban nem belső meggyőződésükből, hanem a velünk élő történelem általuk vélt kívánalmaiból vezetik le aktuális választói döntésüket. S egyben meg is határozzák, mely tábor kerül kormányra. A politikai csaták mégsem róluk szólnak; az elitek bőgését halljuk. Az igazi titok az ő képviseletükben rejlik. Az ösztönök és a tudat különbsége a választóvonal. Számolunk ezzel?

5.) A politika, mint érzelem. A legsikeresebb politikusok makacsul vallják, hogy a politikának a mindennapok problémáira, az emberekre kell összpontosítania. Ez nem kis feladat. A politika – úgy tűnik – az empatikus készségeken múlik. Kormány és ellenzék egyaránt hajlamos az ígérgetésre (esetenként ezek beváltására), ez aztán az „osztogatás” képében jelentkezik. A tapasztalat mégis az, hogy a bőkezűséget nehéz szavazatokra váltani. Az emberek nem a pénztárcájuk szerint szavaznak. Gyakori azoknak a politikai erőknek a bukása, amelyek átlépik az emberek sajátos aurájának határait. Más szavakkal: az adókon és a szavazatokon túl az emberek lelkét is megkívánják. Kellően ismerjük e határokat?

6.) Részvételi társadalom. A tömegdemokráciák egyik betegsége, hogy midőn többségi hivatkozásokat keresnek, rendre kisebbségek döntenek még a legfontosabb kérdésekben is. A különböző szavazások leszorított érvényességi küszöbei ékes példákat hoznak e tekintetben. Nem vitatva a pragmatizmus kényszerét, érdemes elgondolkodnunk azon, vajon mely társadalmi csoportok szereznek kritikai jogosultságokat a közügyek terén? Ezen túl: a közügyektől de jure, vagy de facto elzárt rétegek részvétele és/vagy képviselete miként erősíthető?

7.) Média és politika: kié a hatalom? Közhely, amikor a médiát is hatalmi ágként definiáljuk. A médiának erős szerepe van a társadalmi érzékenységek, illetve tévhitek kialakításában és fenntartásában. De amíg a politikusokat általában választjuk, addig a média szerkesztőit nem. Ők piaci vagy kapcsolati utakon válnak életünk fontos vezéreivé. Hasonló összefüggések mutatkoznak a hivatalnokok vagy a bírók vonatkozásában is. Őket szintén nem választjuk, jóllehet a törvények, jogszabályok közvetítésében sajátos funkciójuk van. Nevezhetjük-e ezt a közéleti koktélt demokratikus alapúnak?

8.) A bürokrácia visszaszorítása. A közgondolkodás azt a társadalmat tartja ideálisnak, amelyben az emberek átláthatóan tudják intézni ügyeiket. Az emberek attól érzik magukat „nagykorúnak”, ha jogaik érvényesülnek, saját döntéseik kiszámítható módon megvalósulnak. A bürokratikus pályák a hatalom érdekeire épülnek. E keretekben az állampolgár a legkevésbé sem a szabadság részvényese, hanem az uralom tárgya. Hol keletkeznek a korlátozó igények, és mi szabhat ezeknek gátat?

9.) Állandó változásban. A társadalmak természetes és folyamatos belső változásai örök ellentmondásban vannak a szabályok viszonylagos stabilitásával. Az alkalmazkodási reflexek időről-időre reformokat eredményeznek, ám kérdés, vajon képesek vagyunk-e elviselni a permanens reform állapotát? S ha már reform, úgy mekkora lehet annak kiterjedése, a politikai küzdelmek a radikális, vagy a fokozatos előrehaladásnak kedveznek-e? Létezhet-e társadalmi szerződés a fenntartható fejlődés biztosítása érdekében?

10.) Közös gondolatok. Az emberi gondolkodás jellemzője, hogy a lényeglátáshoz a sarkok, a szélek ismerete is szükséges. Így állunk jobbra, balra. Említsük az ún. harmadik utas kísérleteket is, amelyek az egyik vagy a másik oldalt közelítik az idealizált közép felé. Vajon a döntéshozók ugyanazon ismeretek birtokában vannak-e, hogy valóban alternatívák versenyéről beszéljünk? S az állampolgár annak tudatában adja-e szavazatát valamelyik pártra, hogy az adott döntése milyen következményekkel jár? Széles körben kialakíthatók-e társadalmi evidenciák?

11.) Szellemi megújulás. Gyakran mondogatjuk, hogy ez vagy az a találmány, esemény megváltoztatta gondolkodásmódunkat. Ezek alighanem téveszmék. Legtöbbször ugyanis csak a gondolkodásunkat könnyebbé tevő képzettársítások változnak. Ötvöződhetnek-e a nyugatias „igen/nem” alapok a keleties „is/is” gondolati megközelítésekkel? Konzervált válaszaink alkalmasak-e az új kihívásoknak megfelelni? Vállalják-e a mai társadalmak a tudásalapúság hozományait? 12.) Az állam méretei. A közösségi önkorlátozó funkciók érvényesülése: történelmi tény. Ismerünk egyszerre sikeres és sikertelen képleteket is. Az egyes funkciók azonban bizonyos méretezés alatt nem működnek, túlméretezés esetén pedig blokkoló hatásúak lehetnek. Melyek a kívánatos méretek? Vannak-e ideális méretek, s képesek-e a társadalmak (hatalomgyakorlók) ezeket folyamatosan karban tartani? Lehet-e okos törekvés az állam szolgáltatásaihoz való egyenlő hozzáférés?

13.) Munka és tőke. A jövedelemszerzés e két fontos forrása a kapitalizmus születése óta versenyben van. Szinte mindig a tőke a győztes, ennek megfelelően diktálja az igazságot. S miután a tőke a hatékony munkaerőt keresi, oda áramlik, ahol azt meg is találja. Feltételezhető-e, hogy társadalmi méretekben alighanem a legjobb üzlet az emberekbe való befektetés? A tőkejövedelmek és a munkajövedelmek egyenlő adóztatása elvezethet-e oda, hogy a tőke megcsapolásából származó jövedelmeket az emberekbe fektessük? S az ez által keletkező többletérték legyen a társadalmak gazdagságának alapja?

14.) Versenyelv – haszonelv. A non-profit szféra napjainkban rendkívül erős politikai befolyásra tett szert. A civil világ komoly értékteremtő, s szervezetei nemcsak egymással, de gyakran a profitorientált szférával is versenyre kelnek. Ki lehet-e fejezni a versenyek eredményességét a pénzen, a profiton kívül más dimenzióval? A versenyelv globális érvényre jutása milyen hasznosságokat eredményez? Létezik-e csak nyertesekre alapuló verseny? Lefogható-e a méltatlan versenyzők keze?

15.) Nyitottság, adók, jólét. Az egyes nemzetek, régiók felzárkózási törekvéseiben meghatározó szerepe van a nyitottságnak. Mely területeken elengedhetetlen a nagyfokú nyitottság, hol indokolt a protekcionizmus? A gazdasági nyitottság mellett fenntarthatók-e az adórendszerek különbségei? Ugyanazon adókat kell-e kivetni eltérő társadalompolitikák esetén? Magyarország vajon a legdélebbi skandináv vagy a leginkább északi balkán ország legyen-e? Mely kulturális modell vonzásában érezzük magunkat eredményesnek? Jólétben, a legnyugatibb keleti országként? Vagy a legkeletibb nyugatiként?

16.) Reform és tehetetlenség. Amikor egy-egy területen rendetlenség van, a politikusok a rendteremtés helyett gyakran reformért kiáltanak. Ilyenkor kiderülhet: már nem az eredetire, az ismert rendre, hanem gyökeresen új rendre van szükség. Reformnak tekinthetjük-e azokat az intézkedéseket, amelyek mentén összekavart dolgaink többé-kevésbé visszarendeződnek? Hol és hogyan keletkeznek a politika visszahúzó erői? Létezik-e társadalmi értelemben point of no return? Mikor tudják a társadalmak a saját belső tehetetlenségeiket legyűrni?

17.) Vasbeton vagy szürkeállomány. A fejlesztéspolitika nagy kihívása annak eldöntése, hogy az utak hol és hová épüljenek, merre kanyarodjanak. Arra-e, amerre az emberek menni akarnak, vagy amerre a politikusok akarják, hogy az emberek elinduljanak? Szabad-e olyan létesítményeket építeni közpénzekből, amelyek rezsijét nem bírja el a célközönség? Mi az a szellemi érettségi fok, amikor egy közösség megkaphatja önmagától, egy nagyobbtól, vagy egy másiktól az áhított tárgyi értékeket? Melyek a helyes sorrendek és arányok a szellemi és anyagi fejlődés egymásra épülésében?

18.) A gyengék erősítése. A társadalmi szolidaritás a gyengék versenyben, de legalább a pályán tartásának igényéből fakad. Megfelel-e az állam a bírói szerepkörnek, amikor fellép a kiszorítás ellen? Mennyivel jelent többet a helyzetbe hozás a pályán tartásnál? Lemondhat-e az állam bármelyik polgárának boldogulásáról, s ha igen, mekkora mozgástere van az anyagi áldozatok vállalásában? Mikor hasznos és mikor káros a szolidaritás akár az egyén, akár a közösség szemszögéből?

19.) Ismerethiány és szegénység. A modern társadalmak is lehetnek ismerethiányosak. Például úgy, hogy nem a megfelelő ismeretekkel vértezik fel magukat. Lehet-e viszonylagos gazdagság közepette az elszegényedés útjára lépni, s ha igen, melyek a kezdő lépések? Járhat-e a gazdagodás lebutulással? Tisztában vagyunk-e szegénységeink alapvető okaival? Ismerjük-e a szegénység természetrajzát? Egyáltalán, mikor és kinek a szegénysége zavarja a többieket?

20.) Európai Szociális Modell. Az Európai Unió története: a bővülések története: De egyben a közös politikák alakulásának története is. A legkevesebb remény a közös szociálpolitika esetében mutatkozik. Főleg amiatt, hogy újabban csak a szegényebb országok lettek az új tagok. Mindazonáltal közös politika helyett adható-e közös modell, amelyben valamennyi európai polgár megtalálja önmagát és kívánt társadalmát? Hisszük-e, hogy egy közös modell segít bennünket a globalizáció folyamataiban? Tudjuk-e bővíteni alapértékeinket?

21.) Hozzájárulás – részesedés. A társadalom olyan feneketlen hordó, amely szinte bármennyi inputot képes befogadni, kibocsátó képessége azonban roppant korlátozott. Az egyén szempontjából vannak-e, s ha igen, melyek az adakozási határok? A betétek és a kivétek arányulhatnak-e egymáshoz, avagy független tényezőkként működnek? Születnek-e valódi jogosultságok, avagy egy csalóka kép áldozatai-e a politikáról gondolkodók?

Szanyi Tibor
országgyűlési képviselő (MSZP)
a Policy Network magyarországi igazgatója