A jelentős teljesítmény elismerése természetesen nem jelent minden ponton egyetértést, megengedi a vitát is. Surányi György alapvetően elhibázottnak tartja az elmúlt több mint fél évtized monetáris politikájának pályáját: 2001-2005 vége között a kamatszintet összességében túl magasnak, 2006 elejétől pedig nem elég erőteljesen emelkedőnek (túl alacsonynak) tartja. Szerinte a monetáris politika folytatólagos mértéktévesztésben szenved: hol túl szigorú, hol túl laza volt. Írásának fő megállapításai közül a fiskális politika értékelésére, a gazdasági egyensúlyi folyamatokra adott leírására nem térek ki, mert azokkal alapvetően egyetértek. A kérdéses időszak monetáris politikájának néhány vonását azonban másként értékelem.

Surányi György gondolatmenete dióhéjban a következő. A 2001-2006 közötti laza államháztartási politika az állam oldaláról, a termelékenységet meghaladó keresetnövekedés pedig a háztartások oldaláról jelentett folyamatos keresleti nyomást az árak alakulására. A jegybank - inflációs céljainak elérése érdekében - ezt csak kirívóan magas kamatszinttel és szupererős árfolyammal volt képes ellensúlyozni. Surányi szerint ez - mármint a teljes kompenzációra való törekvés - hiba volt. A jegybanknak tudnia kellett volna, hogy az államháztartás előbb-utóbb bekövetkező rendbetétele az infláció megemelkedésével jár, és ezért erőfeszítései csak átmeneti ideig képesek csillapítani az inflációt. Ráadásul a magas kamatszint az adósságfinanszírozás költségeinek megemelkedésével többletkiadásokat okoz, és ezért a monetáris politikát társfelelősség terheli az államháztartás magas hiányáért. Következtetése pedig az, hogy a jegybank túl meredek, a gazdasági adottságokat nem kellően figyelembe vevő, voluntarista inflációcsökkentési pályát követett. Mérsékeltebb dezinfláció mellett a költségvetési hiány is kisebb lehetett volna, ezért az egyébként elkerülhetetlen költségvetési kiigazítás mértéke és inflációnövelő hatása is moderáltabb lehetne.

Asszisztálni a felelőtlenséghez?

Biztosan kifordult a sarkából a világ, ha egy volt jegybankelnök az infláció erőteljes letöréséért bírálja a jegybankot. Surányi nem a megvalósítás módját, az alkalmazott eszközöket, hanem magukat a célokat tartja elhibázottnak. A 2001 óta alkalmazott inflációs célkövetés rendszerében a jegybank és a kormány a gazdaságpolitika szélesebb céljaiból, a gazdaság teljesítőképességéből és az euró bevezetésének éppen aktuális céldátumából levezetve, ezzel összhangban álló fiskális pályát feltételezve, közösen határozzák meg, milyen inflációs értéket kívánnak elérni a következő másfél-két évben. A monetáris politika döntéshozói pedig a cél teljesülésének várható esélyei függvényében döntenek az irányadó kamatszint mértékéről. A célértékek meghatározásakor a jegybank számára az egyetlen korrekt, kooperatív magatartás annak feltételezése, hogy a fiskális politika is teljesíti a maga vállalásait. A Surányi György által joggal igényelt partneri viszony meglehetősen sajátos értelmezése lett volna, ha a cél kitűzésének pillanatában - ez többnyire a nyári hónapokra, tehát még csak a következő évi költségvetési sarokszámok közelítő meghatározásának időszakára esett - a jegybank eleve abból indul ki, hogy a fiskális politika majd úgysem teljesíti azt, amit ma, kétéves időtávra vállal, és egy maga által vélelmezett jövőbeli fiskális politikához igazítja inflációs célját.

Ma már pontosan tudjuk, hogy a gazdaságpolitika egyes területei és intézményei nem egyformán vették ki részüket a rájuk háruló feladatok teljesítéséből. Az államháztartás területén szükséges reformok elmaradtak.. Surányi több helyen is megfogalmazza a gazdaságpolitika különböző intézményei közötti összhang, a gazdaságpolitika alrendszerei közötti koherens együttműködés, kölcsönös bizalom, összehangolt cselekvés, a kormánynyal, a munkaadókkal, a munkavállalókkal való együttes fellépés igényét. Ez egyszerre bölcs, természetes és szimpatikus igény. De ebből mégsem következhet, hogy a jegybank az együttműködés oltárán feláldozza a maga felelősségi körébe tartozó program teljesülését akkor, amikor számára kiderül, hogy az államháztartás területén nem születnek meg a szükséges lépések. Menet közben kellett volna feladni az inflációs célt, vállalva az ezzel járó piaci zavarokat, hitelességvesztést? Inkább asszisztálni kellett volna a felelőtlen államháztartási politikához, hogy meglegyen az összhang a gazdaságpolitika különböző területei között? Megítélésem szerint a jegybank helyesen, az árstabilitásért viselt felelősségével és az euró bevezetésének aktuálisan elfogadott stratégiájával összhangban járt el az inflációs célokhoz való ragaszkodással.

Mire mennek ketten...

A stabilizációs csomag adó- és árintézkedései miatt bekövetkező 2007 eleji árrobbanás valóban annak bizonyítéka, hogy a jegybank önmagában nem képes az infláció tartós letörésére. "Egyedül nem megy", a dezinfláció csak a részterületek együttműködésén alapulhat. Ám ha történetesen a gazdaságpolitika valamelyik alrendszere nem a fenntartható gazdasági növekedésből vagy valamilyen általánosan elfogadott magasabb rendű célból levezethető értékek szerint működik, akkor a monetáris politika alkalmazkodása ehhez a részterülethez bajt okoz. Ha a monetáris politika hozzásimul a felelőtlen államháztartási politikához, akkor egy másik bon mot lép érvénybe: megmutatják, mire mennek ketten - a dezinfláció megtorpedózásában.

A jegybank által követett célokat - Surányitól eltérően - helyesnek tartom, de ezzel együtt - Surányival megegyezően - úgy látom, hogy a monetáris politika meg is nehezítette az államháztartás rendbetételét. Voltak olyan időszakok, amikor túl magas kamatszint és túl erős árfolyam alakult ki, és ez károkat okozott. Nem mindig sikerült a jó célokat a legjobban megvalósítani. Tapasztalati bizonyítékunk sosem lesz arra, hogy adott pillanatban mi a legalacsonyabb kamatszint, amely mellett a kitűzött inflációs cél még elérhető. Ezzel együtt azt hiszem, hogy egyes időszakokban (pl. 2004 folyamán) túlzott óvatosság, esetleg nem megfelelő helyzetértékelés, esetleg egész más természetű ok miatt a kelleténél magasabb kamatszint érvényesült. Talán nem is közgazdászoknak, hanem politikai gazdaságtanászoknak kellene ezt a jelenséget elemezniük. Volt olyan időszak, amikor az inflációs célból mechanikusan levezetett árfolyamszintekhez való túlzott ragaszkodás jellemezte a monetáris politikát. Pár forintnyi árfolyamgyengülésért hangosan és látványosan aggódott a jegybank. Úgy, mintha az árfolyam lett volna az infláció egyedüli meghatározó tényezője. Ez szakmai tévedés volt. Azt gondolom tehát, hogy voltak olyan időszakok, amikor az inflációs célok a ténylegesen megvalósultnál alacsonyabb kamatszinttel is teljesíthetők lettek volna.

Persze ez az állítás nehezen bizonyítható empirikusan, mert egy adott időszak kamatszintje csak hosszabb távon képes kifejteni hatását, miközben előreláthatatlan, új hatások, új körülmények lépnek föl, amik a végeredményt könnyen eltérítik a kiinduló feltételek alapján várttól. Ezért lehetséges, hogy az inflációs célok szempontjából túl magas kamatszintet tart a jegybank anélkül, hogy - két évvel később - ténylegesen túlteljesülnének az inflációs célok. A 2006 végi 6,5 százalékos infláció visszamenőleg sem igazolhatja a 2004-ben jellemzően 10% körüli kamatszintet.

2005 szeptemberében megállt a már egy éve tartó kamatcsökkentési folyamat. Ekkorra vált egyértelművé, hogy a megelőző évekhez hasonlóan abban az esztendőben sem teljesülnek a költségvetési hiánycélok. Az emiatt magasabbra értékelt kockázatok a hozamok emelkedését, gyengébb forintárfolyamokat eredményeztek. A piac félreérthetetlenül jelezte, hogy meg kell kezdeni az államháztartás kiigazítását. Erre ismételten fölhívták a figyelmet a jegybank szakmai anyagai és testületi állásfoglalásai is. Ezekhez képest egy esetleges 2005 őszi, 2006 eleji kamatemelésnek már nem volt további ösztönző ereje. Viszont egy ilyen lépés a jegybank inflációs képének változását sugallva félrevezető, az inflációs célkövetés rendszerébe nem illeszkedő információt közvetített volna a piacok felé. Surányi György szerint már ekkor, preventív módon a kamatok emelésével kellett volna reagálni a majdani kiigazítás inflációs hatásaira. Pár hónappal a parlamenti választások előtt nem tudhattuk, hogy mikor, milyen tartalmú kiigazításra kerül sor, s hogy azt piaci válság vagy kormányzati felismerés váltja-e ki. Legfőképpen pedig azt nem tudhattuk, hogy nagy vagy kicsi, átmeneti vagy tartós inflációemelkedéssel kell-e számolnunk.

Nem a jegybank kudarca

Ma már tudjuk, hogy a megkezdett stabilizáció "melléktermékeként" egy-két hónap múlva a fogyasztói árindex körülbelül ott fog állni, ahol hat éve állt. Ez keserűséggel tölthet el mindenkit, de különösen a jegybank embereit. Én azonban nem úgy látom, hogy többévi erőfeszítés eredményei hullanak most a semmibe. A 2006-os stabilizáció okozta brutális áremelkedés megítélésem szerint nem a monetáris politika kudarca. Elsődlegesen azért, mert az államháztartás növekvő hiányát nem a jegybank idézte elő (a magas kamatszint és az alacsony infláció abban csak kis szerepet játszott), a stabilizációs csomagot pedig nem a jegybank készítette. (Itt nem érintem azt a vitát, hogy más szerkezetű, más tartalmú intézkedésekkel megúszhattuk volna-e alacsonyabb inflációval annál, mint ami előttünk áll.) A jegybank az inflációs kritérium teljesítéséért viselhet kitüntetett felelősséget, de csak áttételes és korlátozott a szerepe az államadósság és az államháztartási deficit alakulásában. Surányi György leírásában mintha összemosódna a felelősség, kis túlzással, mintha a fiskális és monetáris politika kart karba öltve idézte volna elő az államháztartás nagy hiányait. Tudni kell azonban, hogy a magas kamatszint következtében is megemelkedő kamatkiadások és adósságszolgálat - egy év kivételével - lassabban nőttek, mint a költségvetés teljes kiadási oldala. Másrészt érdemes egy pillantást vetni az alternatívára. A Surányi által helyesnek tartott mérsékeltebb dezinfláció értelemszerűen távolabbi euróbevezetéssel, ebből következően az állampapírpiacokon a hosszú lejáratú kötvényeknél lassabban mérséklődő hozamszintekkel jár. Ez pedig drágább deficitfinanszírozást jelent. Nehéz megmondani tehát, hogy melyik jegybanki viselkedés eredményei lettek volna kedvezőbbek az államháztartás számára.

A jegybank számára csak nagyon korlátozottan befolyásolható külső tényezők által kiváltott áremelkedés azért sem a jegybank kudarca, mert van esély arra, hogy a céltól való eltávolodás átmeneti legyen. Számszakilag visszamegyünk ugyan hat évet az időben, de mégsem Sziszüphoszként kezdjük újra ugyanonnan. Akkor a "beragadt" inflációt kellett csökkenő pályára terelni, ma viszont az újbóli "beragadást" kell megakadályozni. Ehhez szükséges az, hogy a bérek növekedési üteme ne szakadjon el a termelékenységtől. Szükséges azonban az is, hogy a monetáris politika elkötelezett maradjon deklarált célja iránt, mert ez a legjobb mód arra, hogy megelőzze olyan várakozások kialakulását, amelyek a most megemelkedő fogyasztói árindex magasabb szintjének rögzülését eredményeznék. Szükséges emellett, hogy végbemenjen az államháztartási stabilizáció, és a hosszabb távon fenntartható alacsony hiányhoz szükséges reformok megvalósuljanak. Az idei év magas árindexe ezért csak annak számára bizonyítja a korábbi évek dezinflációjának fenntarthatatlanságát, aki nem lát esélyt ezek teljesülésére és az árstabilitás környezetébe való gyors visszatérésre.

Pillanatnyilag ott tartunk, hogy a piacok stabilak maradtak, a kormány a körülmények kényszerítő nyomása alatt, de önszántából kezdte meg a kiigazítást, s bár még a folyamat elején járunk, de a terheket már akkorának érezzük, mintha egy totális pénzügyi összeomlást élnénk át. A piacok mintha bíznának az átalakítás sikerében. Az azonban ma még nem ítélhető meg teljes egyértelműséggel, hogy a magyar társadalom bízik-e benne, elfogadja-e az átalakításokat, és az sem, hogy a kormány képes lesz-e a nagy rendszerek hatékonyságának javítására a működőképesség megtartása mellett. Azt viszont - Surányi György által is nyomatékosítva - teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a tartós árstabilitás a társadalmi jólét növekedésének feltétele. Az árstabilitáshoz pedig tartósan alacsony államháztartási hiány és a céljai iránt elkötelezett monetáris politika szükséges.

A szerző a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja