Fekete billentyűk
A márkanév kicsiben olyan, mintha a Beatlest Harrisonnak hívták volna, hiszen a hatvanas évek hazai úttörő ötösét joggal tekinthetjük a mesés liverpooli kvartett magyar megfelelőjének.
Mire persze az itthoni „Lennon” és „McCartney”, azaz Szörényi Levente és Bródy János beszállt a zenekarba, az Illést a klubkörökben már közismertté tette a névadó testvérpár. Mivel akkor még nem magyarul énekelt az együttes, a bíztatás is angolul szólt – Let’s go Illés! –, miközben a külföldi nótáktól és a félig-meddig halandzsaszövegektől a rajongók ’63-ban átrendezték a nemzeti sportcsarnokot... Majd – már Szörényiékkel – olyan hatást váltott ki Illés Lajos és beatbandája, hogy a bokszoló Edőcs, aki rendezőként működött közre a XIII. kerületi Bosch-ban, jobbnak látta, ha további ökölvívók (Kajdi, Junghausz) segítségét kéri az őrjöngés valamelyest megfékezésére.
Érdekes módon a hangos – és zajos sikerű – Illésben a zenekarvezető csöndes természetű volt; egyáltalán nem véletlen, hogy utóbb kántorként tevékenykedett Kisorosziban. Előtérbe magát soha nem tolta, megmaradt örök harmadiknak Levente és a „Tini” mögött, jóllehet néhány emblematikus számot ő komponált. Ezek közül az első kettő alighanem a Miért hagytuk, hogy így legyen – 1969-ben korántsem csupán Bujtor főszereplése miatt tolongtak a Szikra moziban Az oroszlán ugrani készül című film bemutatóján –, valamint Koncz Zsuzsa immár halhatatlannak nevezhető slágere, a Valahol egy lány.
És Illés Lajos jegyezte azt is: Lehetett volna.
A legszebb pedig, ami róla elmondható, hogy az Illés nélküle nem lehetett volna.
- Kedves Olvasónk! Ha van személyes élménye Illés Lajossal kapcsolatban, amelyet megosztana velünk és a többi olvasóval, kérjük, küldje az online@nepszabadsag.hu e-mail címre. Köszönjük!