Estére már nemcsak a logika volt háborús, de a Szabadság tér is.

Azóta eltelt öt hónap, és a miniszterelnök újra terjedelmes írással jelentkezett. Olyan öt hónap telt el, amely könnyen lehet, hogy az ország közéletének karakterét megváltoztatja, és rossz esetben a maga torzuló képére formálja. Ehhez képest a Szembenézés című írás 2007. január 25-én a következő mondattal kezdődik: "Magyarország veszélyes útra tévedt." Egy szó kivételével - rossz/veszélyes - a leglényegesebb ponton tehát ugyanazzal indít a szerző, mint a megrandalíroztatott helyzet előtti írásban. Higgyük el, hogy alig változott az életünk? Létezik különben, hogy két egyaránt érvényes írás ugyanúgy kezdődjön a viszonylatos béke utolsó napján, mint most. Ez különösen akkor okoz gondot, ha tudjuk, hogy a tavaly szeptemberi szöveg még játszott is. A Magyarország és a magyar politika rossz útra tévedt fordulatot ugyanis 2005 februárján, a Parlamentben elmondott saját évértékelő beszédéből emelte át Gyurcsány, s utalt rá, hogy lám, újra elmondhatja, annyira nem hallotta meg akkor senki.

Attól tartok, hogy most meg túlságosan ismerősnek tetszett. Híjával volt így a figyelemfelkeltő erőnek. Felébresztette a gyanút, hogy talán nem jutott túl a 2005-ös - a mostanihoz képest boldog békeidőnek nevezhető - képzeteken. Akkor is a Fidesz nemzeti radikalizálódása és regressziója volt a fő gondolati kihívás, most is. Pedig az eltelt két évben nem huszonnégy hónappal lett öregebb, lehetőségei szerint akár érettebb is az ország.

A tavalyi és a néhány nappal ezelőtt megjelentetett cikk között létezik egy óriási különbség is. Azt nem olvasta el szinte senki - és másnap az őszödi beszéd teljes szövege végképp és egy életre eltakarta - ezt viszont, akár csak lapunk internetes kiadásának adatai szerint is, nagyon sokan. Hiába sok benne az ismétlés, könnyen lehet, hogy most először komolyan veszik. Még akkor is, ha a szerző azzal, hogy önmagát nem tudta sok új gondolattal meglepni, elesett attól a lehetőségtől, hogy saját szellemi izgalmával felajzzon másokat. És még így is fontos a Szembenézés.

Összefoglalásban érezhető, hogy hozott új minőséget is, de ennek érzéketeltetéséhez elő kell vennünk a másik nagy ismétlőt, Orbán Viktort, aki sokáig úgymond másolta Gyurcsány Ferencet. Szombati nagy beszéde fő tételének pontos előképét megtalálni például egy 2006. januári választási kampánybeszélgetésében - még a döntő hivatkozás néhai Andorka Rudolfra - is azonos. A különbség, hogy Orbán szinte sokkolt azzal, hogy most nem mozdult rá az új helyzetre. Se Gyurcsány cikkére, se az előző őt hónap megborulásaira. Mintha csitult volna benne az indulat, hogy bevigye a végső és megsemmisítő csapást. Ismét politizálni, érvelni kezdett, gondolatokkal fordult közönségéhez.

Igaz, a nagy mutatványt megelőzték az ismert szemfényvesztő trükkök. Az igazságosságról szóló nagyelőadás kis méltánytalanságokkal kezdődik. A kormány reformpolitikáját azzal a friss médiahírrel próbálja Orbán lejáratni, hogy Molnár Lajos miniszter Szekszárdon a kilencvenes évek elején egy gyerek egészséges fülét operálta meg. Pedig még a Hír TV is csak odáig ment, hogy idézett egy fegyelmi tárgyalás jegyzőkönyvéből, amely szerint Molnár úgy fogalmaz: a gyermeket "izolálva és elaltatva találta a műtőasztalon." Így végezte el a hibás operációt. (Vagyis az asszisztencia rosszul készítette elő a műtétet.) Igaz, a kollégák azt is mondták annak idején, hogy főorvosuk rossz vezető, de ez nem olyan jó poén egy politikusnak, mint a fülcsere. Hamis volt Orbán hivatkozása arra is, hogy a közigazgatási reform csődben van - lásd a közigazgatási államtitkárok kiiktatását -, mintha ennek sok köze volna az ügy egészéhez. Így bukdácsolt tovább a csődjelentés, míg eljutottunk váratlanul egy szép ívű konzervatív igazságosságprogramhoz. A veleje ennek is ismerős volt. De most kidolgozottabbnak tetszett a gondolat, hogy a szocialisták kedvelt rászorultság elvét fel kell váltani a gyerekes családok feltétel nélküli segítésével, mert a gyermek igazi közjószág. A beszéd rendszere felvette a fogyatékosok ügyét, s mélyebb áttekintésre ajánlotta a férfiaknál sokkal többet dolgozó nők helyzetét is. Mintha egy teljesen normális országban élnénk, ahol a politikusok az élet felé nyitottak, és horizontjukon megjelenne az ellenfélen és a saját csapatok szervezésén kívül valami olyasmi, amiről annak is érdemes mesélni, aki kötelességszerűen nem tesz különbséget a jobb és a bal füle között, ha már föntebb ennél a szervnél időztünk. Mindkettőre süket.

Ebben az ihletett állapotban az ártatlant talán még azzal is meg lehetne lepni, hogy egy jóakarója összefoglalja neki öt mondatban azt, ami a Gyurcsány-írás talán ezernél is több mondatában bizony ott van, és akár vele is Szembenézhetne. Az ország miniszterelnöke úgy látja ugyanis, hogy évtizedek/századok óta az a baj, hogy szabadságunkat, méltóságunkat a nemzet és magunk féltése nevében alárendeljük fontosabbnak érzett céloknak. Hogy a Kádár-rendszer is emiatt, az önérzet- és méltóságpusztítás miatt vállalhatatlan, ahogyan a mai reformok sem arról szólnak (majd ha szólnak valamiről), hogy visszagurítsuk a központba a pénzt, ami fél évtized alatt szétszaladt, hanem arról, hogy szabad, felnőtt emberhez méltó viszonyban éljünk a saját kötelességeinkkel, ezért végre kiköveteljük jogainkat is. Orbán minden tétele a gondoskodásról szól, itt minden a kölcsönös felelősségvállalásról. Ez valóban két egymástól távol álló világ programja, aminek különbözőségét ecseteltünk már eleget. Csak éppen nincsenek köztük barikádok. Az érvényesség azonos - és további, rajtuk kívüli univerzumoktól sem elvitatható - lehetőségével néznek egymással szembe.

S ha már a miniszterelnöknek a rendszerváltozás utáni történetünk legbrutálisabb napján, szeptember 18-án megjelent írása attól volt felhős, hogy másfél évvel korábbi általa fontosnak tartott üzenetét átszundikálta az ország - miként persze Orbán Viktor saját állítása szerint magát a tévéostrom éjszakáját is átaludta -, álljon itt annak a szövegnek egy napról napra értékesebbé váló mondata: Merjünk nemet mondani felhalmozott féligazságainkra és velünk élő hazugságainkra.

Merjünk. Kockáztassuk, akár az unalmat is. Ránk férne. Annyira azonban nem, hogy elhiggyük, változatlanul újra mondhatók az öt hónapnál régebbi beszédek. Bár néha jól eshet úgy tenni...