Mondhatni: jobb későn, mint soha. Pedig nem vádolható az ENSZ azzal, hogy végzetes lemaradásban lenne. Az emberiség mintha csupán a kilencvenes években kezdte volna felfogni, mi történt a civilizációjára oly büszke Európában a XX. század derekán. Holokauszttal foglalkozó remekművek és politikai nyilatkozatok korábban is születtek, csak valahogy a befogadó közeg hiányzott. A túlélők és a túlélők leszármazottjai inkább a felejtéssel, identitásuk feladásával kerestek gyógyírt a traumára, a többieknek meg nem esett nehezükre, hogy részesei legyenek az össznépi amnéziának. Különösen azoknak nem, akiknek jól felfogott személyes érdekük diktálta, hogy minél kevesebb szó essen a hajdani rémtettekről.

Az elmúlt évtizedben - más és más, de egymástól nem független okok miatt - Európa keleti és nyugati felén is új erőre kaptak a náci eszmék. A váratlanul jött veszély meghozta a felismerést: a hallgatás stratégiája megbukott. A holokausztot nem szabad kitörölni a kollektív emlékezetből, különben a fehéren hagyott foltokat barnára festik a múlthamisítók, a gázkamrák létét is tagadó zugtörténészek.

A demokráciák sietősen nekiláttak pótolni mulasztásaikat. Állami segítséggel egyre-másra alakultak a holokauszt kutatására létrehozott tudományos műhelyek és intézmények, kiállítások nyíltak, sorra adták át a köztéri emlékműveket. A katolikus egyház is elérkezettnek látta az időt, hogy - sokak szerint elégtelen módon, de mégis csak nyilvánosan - bocsánatot kérjen a zsidósággal szemben elkövetett bűnökért.

Az emléknapok elméletileg arra szolgálnak, hogy ne engedjenek feledésbe menni egy múltbéli eseményt. A holokauszt esetében ennél jóval többről van szó: az ENSZ emléknapjának dermesztően sok az aktualitása. Napi tétje van.

Nagyot fordult a világ, de nem akkorát, amekkorát kellett volna. Söpörjünk most a magunk portája előtt. Országszerte elkezdték felújítani a romos zsinagógákat és rendbe tenni az elhanyagolt zsidó temetőket, de mindig akadnak olyanok, akik horogkeresztet mázolnak a frissen festett falakra, a megtisztított sírkövekre. Odáig már eljutottunk - ez sem csekélység -, hogy a különböző pártállású politikusok hajlandók együtt szerepelni a holokauszt áldozataira emlékező rendezvényeken, ennek értékét azonban jelentősen csökkenti, hogy a jobboldal meghatározó része hallgatólagos szövetséget vállal az antiszemita, szélsőjobboldali szervezetekkel. A katolikus egyház ünnepélyesen boldoggá avatja az üldözöttek védelmében életét áldozó Salkaházi Sárát, ám a magyar püspöki kar némelyik tagja nem lát kivetnivalót abban, hogy a kormányellenes tüntetéseken a nyilas rémuralmat idéző árpádsávos zászlókat lengetnek.

A gyász önmagában nem elég a méltóságteljes megemlékezéshez, ahhoz közmegegyezés, bizalom és némi nyugalom is kellene. Ettől még messze vagyunk.