Az igazságügyi államtitkár minden lehetséges fórumon elmondta az elmúlt hetekben, hogy a parlament által jóváhagyott Btk.-módosítás értelmében január elsejétől mód van a kisebb súlyú - legfeljebb három év börtönnel büntethető - bűncselekmények esetén a mediációra, közvetítésre tettes és áldozat között. A maximum öt évvel sújtható cselekmények büntetését a bíróság megegyezés esetén korlátlanul enyhítheti.

Az újságírók nem jöttek lázba, valószínűleg nincsenek tisztában a dolog lehetséges horderejével, hatókörével, társadalom- és közgondolkodás-változtató filozófiájával. Még szomorúbb, hogy a jogalkotók, a politikusok sem tartották fontosnak, hogy megmutassák, mostantól egészen másképpen lehetne gondolkodni bűnről és bűnhődésről, felelősségről, jóvátételről, aminek az érintetteken messze túlmenő következményei lehetnének. Nem kerültek szóba a lehetséges aktuálpolitikai áthallások sem, pedig ez olyan magas labda, amit kár hagyni elrepülni.

A kárhelyreállító igazságszolgáltatás elveinek és gyakorlatának megjelenése Magyarországon olyan pillanatban történik, amikor az őszi "sajnálatos események" okán döntően egymásra mutogatás, bűnbakkeresés, felelősséghárítás, mellébeszélés, részigazságok sulykolása folyik, kevés az esély a világos és egyenes beszédre, a kölcsönös figyelemre, egymás szempontjainak tiszteletben tartására, és még kevesebb a megegyezésre, a megbékélésére és jóvátételre. A vesztesmentes, egymás személyének tiszteletben tartásán alapuló megállapodás, a tettekért vállalt felelősség és a történtek megbánása, jóvátétele olyan idealista álomnak tűnik, amelyet csak javíthatatlan széplelkek naiv álmodozásának tekintenek a legtöbben. Pedig a világban nagy dolgok történnek annak érdekében, hogy a hagyományosnak tekintett gondolkodás- és ítélkezésmód megváltozzék.

A bűncselekményt elkövető, kárt, bajt okozó embert vagy csoportot a történelem során alapvetően háromféle módon ítélte meg az igazságszolgáltatás: megtorló, megelőző vagy helyreállító (restoratív) szemlélettel. A helyreállító szemlélet a sértettnek, az áldozatnak a korábbiaknál jóval nagyobb és aktívabb szerepet szán, az ő kártalanítását, kiengesztelését tekinti a legfőbb feladatnak, a büntetést pedig másodlagosnak, és az elkövető számára rehabilitációt ígér, mivel nem őt magát, hanem a tettet ítéli el. A cél a bűnismétlés megelőzése, a belátás elérése és nem a kirekesztés. Másrészt ez a szemlélet megtöri az igazságszolgáltatás állami monopóliumát, és olyan civil eszközöket biztosít, amelyek megerősítik az egyént, a kiscsoportot, a közösséget.

A kárhelyreállítás olyan magatartási mintát nyújt gyereknek és felnőttnek egyaránt, ami alapvetően megváltoztathatja a társadalmi közhangulatot, szokásokat, megközelítést.

A kormányzati kommunikációban elsődlegesen az kapott hangot, hogy az elkövető mentesülhet a büntetéstől, vagy enyhíthetik azt, ha elismeri bűnösségét és megtéríti az okozott kárt, ami nemcsak az áldozatnak jelent előnyt, de olcsóbbá és gyorsabbá is teheti az eljárást, könnyíthet a bíróság terhein. Ezek nagyon fontos szempontok, csakhogy a pillanatnyi magyar közhangulatban kevés esélyét látom annak, hogy felkeltse az érdeklődést. Jóval inkább lehetséges lenne vitát indítani arról, milyen a jó büntetés, van-e értelme, haszna bezárni valakit évekre az adófizetők pénzéért, aki jelentős károkat okozott szándékosan vagy gondatlanul; hogy milyen szükségletei lehetnek a sértettnek, az áldozatnak, ha őt legfeljebb tanúként hallgatja meg a bíróság, hogy alátámassza a vádat, de fájdalmára, veszteségeire senki nem kíváncsi, és milyen jobb lehetőségek lennének.

Az Európai Unió kerethatározata alapján kellett megváltoztatnunk a jogszabályt, ismételte az államtitkár számtalanszor. De arról sajnos nem esett szó, hogy a fejlett országokban miért nyer egyre nagyobb teret az egyeztetés, a peren kívüli megállapodás, a másik szempontjainak megértése és figyelembevétele polgári és büntetőügyekben. Hogy mit jelenthetne nálunk is ennek a technikának a kisiskoláskortól való alkalmazása az iskolai erőszak megelőzése és kezelése terén, a szomszédsági, kisközösségi és elmérgesedett társadalmi vitákban. Mit jelenthetne polgári ügyekben, ahol elvileg a magyar jogszabály is lehetővé teszi 2002 óta a mediációt, de erről mindmáig nem született végrehajtási rendelet, így a bírók nem alkalmazhatják. Jelentős részük nem tud róla, nem érti, nem hisz benne, míg a sok száz képzett mediátornak esélye sincs normatív módon finanszírozott és ellenőrzött szakmai keretek között látható és értékelhető munkát végezni. Érdektelenség övezi a már évek óta szorgalmazott fogyasztóvédelmi, munkaügyi, betegjogi egyeztetéseket is.

Gyermekelhelyezési, vagyonjogi ügyek tízezrei okoznak súlyos egyéni és családi válságot, terhelik a közpénzeket felhasználó intézményeket, jelentős kieséseket okoznak a munkából, megbetegítenek, és persze elzárják a lehetőségét annak, hogy az érintettek megértsék, mit, miért rontottak el, mit lehetne másképpen csinálni, hogy lehetne egymástól ember módjára elválni. Elvész az esély, hogy a saját ügyében mindenki kompetensnek érezhesse magát, és ne egy külső autoritástól várjon igazságtételt.

A kárhelyreállítás, a mediáció, a családi csoportkonferencia mind egy új korszak kommunikációs és viselkedési mintáját mutatja be, amelyben nem legyőzni, kirekeszteni, megsemmisíteni kell a másik felet, hanem saját érzéseink, tapasztalataink alapján értékelni a történteket, elmondani, hogyan látjuk, és mire lenne szükségünk, hogy megszűnjék az elfogadhatatlan helyzet. A felek mindegyike lehetőséget kap arra, hogy saját szempontrendszerét, érveit, érzéseit megmutassa, és ez képezi a megállapodás alapját. Nincs lehetőség a másik megalázására, nevetségessé tételére, sárba tiprására, megsemmisítésére, mert nem a másikat értékeljük, minősítjük, hanem saját élményeinkről, veszteségeinkről, szándékunkról számolunk be, és azt tekintjük eredménynek, ha megállapodást köthetünk a kölcsönös előnyök és a vállalható felelősség, feladatok, jóvátétel alapján. Ezt követően pedig kezet lehet fogni, közösen aláírni a megállapodást, és betartani azt.

Talán még nem késő elkezdeni azt a kommunikációs kampányt, ami világossá teheti, nem elsősorban azért fontos ez az új igazságszolgáltatási modell, mert spórolni lehet vele, hanem mert emberként lehet viselkedni, vállalva a történteket, és esélyt adva magunknak és a másiknak arra, hogy a jövőben másképpen, jobban csináljuk. Ha nem ez történik, akkor aligha van esélye az új jogszabály használatának, hiszen sem a laikusok, sem a szakemberek nem fogják érteni, érezni, hogy mit mulasztanak vele, és marad a zsigeri indulat, a gyűlölködés, a visszavágás és megtorlás, megsemmisítés vágya. Talán másképpen várhatnánk a márciust, ha elkezdenénk. Próbáljuk meg!

A szerző szociológus