– A saját pályáján is jelentős állomás ez a bemutató. A zenés műfajok közül eddig leginkább csak operettet, musicalt rendezett…
– És operát is. Igaz, nem Miskolcon, hanem Debrecenben. Rossini Hamupipőke című vígoperáját 2001-ben mutatta be a Csokonai Színház. De kétségtelen: eddig leginkább operettet és musicalt rendeztem.

– Pedig eredendően nem is zenés rendezőnek készült.
– Amikor a főiskolára jelentkeztem, nem volt kérdés, hogy zenés vagy prózai rendezés?! Minden érdekelt, ami a színház. Persze annak idején jártam zeneiskolába is, évekig gitározni tanultam. A főiskolai képzés pedig valamennyi műfajra kiterjedt.

– Eredetileg Selmeczi György rendezte volna ezt az operát. Mi történt vele?
– Kapott egy felkérést: éppen ezzel egy időben ő állíthatja színpadra Giordano André Chénier című operáját a Magyar Állami Operaházban. Selmeczi György egyébként szívesen jött volna Miskolcra. A tavalyi Carmen-bemutató sikere után – azt hiszem – a közönség is várta az újabb rendezését, de emberileg teljesen megértem, hogy inkább az operaházi felkérést választotta. Annak idején sokat beszélgettünk az operáról, a vidéki társulatok lehetőségeiről, jövő terveiről, és persze Offenbachról, aki zeneszerzőként ontotta az operetteket, majd élete végén megírta egyetlen operáját. Végül is közös döntés volt, hogy a Hoffmann meséi legyen az idei bemutató.

– Az „ismeretlen opera”! Azt szokták mondani, hogy mivel Offenbach nem tudta befejezni a művét, mindenki, aki színre viszi Hoffmann meséit, megcsinálja a maga változatát!
– Ez az a mű, amit nem lehet csak úgy, „betűhíven” a színpadra tenni. Muszáj vele foglalkozni, értelmezni, újra és újra átgondolni… Nem könnyen adja meg magát. És nem azért kell vele ennyit dolgozni, mert valóban nem tudta teljesen befejezni a zeneszerző, sokkal inkább azért, mert remekművet alkotott. Összetettsége, sokrétűsége miatt igényel különleges odafigyelést. Ez lehet az oka, hogy ritkán játsszák ezt az operát.

– Mivel nincs egyetlen hiteles, eredeti változat, mit tekint kiindulási alapnak?
– Annak ellenére, hogy tényleg nem túl gyakran játsszák, mégis kialakult egy elfogadott változat, én is igyekszem ehhez tartani magam. Tehát a keretjátékon belül követi egymást a három szerelmi történet elbeszélése. Abban a bizonyos kocsmában idézi fel Hoffmann előbb Olympia alakját, majd következik a karnevál Giuliettával, és végül Antónia tragédiája.

– Mások viszont esküsznek arra, hogy a helyes sorrend az, ha végére kerül a karnevál. Mondván: a két szerelmi csalódás után jön az élvezetek hajszolása…
– Ez is egy lehetséges változat. Viszont ha jobban belegondolunk, logikusabb ez a bizonyos gyakrabban játszott változat. Olympiáról kiderül, hogy csak egy játékbaba, nincsenek igazi érzelmei. Ennek ellenpontjaként következik a túlhajszolt érzékiség, minden, ami bódulat, kábulat, illúzió… Végül pedig megtalálja az igazi élményt, a valódi szerelmet – csak mielőtt ez beteljesülhetne, bekövetkezik a tragédia.

– Más rendezésben előfordul, hogy ugyanaz az énekesnő kapja mindhárom szerepet. Ez is befolyásolja az értelmezést!
– Valóban értelmezhetjük úgy is, hogy ugyanannak a személynek a reinkarnációiról van szó. Vagy mondhatjuk a női szerepek sokféleségének három különböző megnyilvánulása. Viszont Offenbach olyan feladatok elé állítja a művészeket, hogy szerencsésebb, ha Olympia, Giulietta és Antónia szerepét is más énekli.

– Viszont az intrikust ugyanaz a személy játssza, énekli!
– Így van. Lindorf tanácsos egyszer Coppelius, másszor Miracle doktor, harmadszor Dapertutto. Mindig más alakban jelenik meg, de mindig ugyanaz az ember. Sőt, ha jobban megnézzük, ő lehetne Hoffmann másik énje is. A mindennapokban bizonytalan, sokszor csetlő-botló, a gyakran álmokban élő, meditatív hajlamú művész mellett ott van ez a néha kegyetlennek tűnő, céltudatos alak is.

– Egy művészember számára nem lehet túl szívderítő ez a történet!
– De jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk saját helyzetünkön! Ráadásul nemcsak a művészsors, de általában az értelmiségi lét lényegét ragadja meg ez a mű. Abszolút 21. századinak is tekinthetjük, anélkül, hogy különösebben aktualizálnánk a mesékbe rejtett példázatot. Minden tragédiája ellenére optimista kicsengésű ez az egész történet, hiszen hősünk mégiscsak azt teszi, ami neki a legfontosabb, ami számára maga az élet. Ezt hitelesíti a valódi művész, esetünkben az operahőssé lett író, E. T. A. Hoffmann és persze Offenbach élete is. Különös összecsengés ez a mese és a valóság, az alkotó ember és alkotása között.

További információ a Miskolci Nemzeti Színház honlapján >>>>
 

Halasi Imre rendezés közben