Az elmúlt hetekben kísértet járja be Magyarországot: egy új jobboldali párt létrehozatalának kísértete. Nem lényeges, hogy ez a kísértet hogyan és miért kezdte el „botorkálását”, teljesen érdektelen, hogy a kísértet útba indítója álneves személy vagy netán valódi. Az sem perdöntő, hogy a szerzőn keresztül ki és kinek óhajtott üzenni. A sokkal fontosabb kérdés – elvonatkoztatva ettől a konkrét történettől -: van-e realitása nálunk egy párt alakulásának? Bizonyítani szeretném, hogy ez nem a napi publicisztika síkján megválaszolható kérdés, hanem sokkal alaposabb elemzést igényel.

Nemzetközi példák is arra figyelmeztetnek, hogy új pártok mindig meghatározott körülmények együttléte esetén alakulnak. Két-három magyar „összehajolhat” (esetünkben azért is, hogy gyanúba keverjen egy harmadikat, akit pártütéssel vádolnak), de a dolog nem ezen a szinten dől el. Az ilyesmi legfeljebb tünet. Engem azonban a jelenség érdekel. Már csak azért is, mert magam is érzékelek körülményeket, amelyek korántsem zárják ki egy új alakulat létrejöttét. Három síkon szeretném körbejárni a témát: 1. Van-e olyan társadalmi igénybejelentés, amely a nagy pártok vezető szerepét valamiképpen relativizálja, és mellettük kikényszeríti egy új párt felnövekedését? („társadalmi faktor”) 2. Létezik-e olyan újfajta mondanivaló és ehhez kapcsolódó szellemi klímateremtő képesség, amely bázisát jelentheti egy új pártnak? („Ideológia és szervezeti faktor”) 3. Található-e a mostani magyar politikusi piacon olyan politikusi személyiség, aki kellően ismert és ugyanakkor készen is áll egy újfajta párt megalapítására és versenyképessé tételére? („Személyi faktor”)

A társadalmi faktor

A történelmi példák azt mutatják, hogy viszonylagosan ritkák az egyértelmű társadalmi igénybejelentések. Mikor vannak mégis ilyenek? Például akkor, amikor egy politikai rendszer kimúlik s egy másik lép a helyébe. Ilyen helyzet volt éppen 1989-90-ben Magyarországon és Kelet-Közép-Európa valamennyi országában. De nem árt felfigyelnünk arra, hogy ha a folyamat végén már elkerülhetetlenné is vált a pártosodás, a folyamat elején és közben sokáig ez nem volt egyértelmű. Amíg a régi hatalomnak vannak elhárító mechanizmusai, féken tarthatóak, ha véglegesen nem is feltartóztathatóak a társadalmi igények.

Berlusconi, Schröder

Ilyen helyzetek a történelemben gyakoriak. 1992 és 1994 között lényegében szétesett az olasz pártrendszer, de új pártelrendeződés csak a folyamat végére jött létre, nyilvánvalóan azért, mert a régiek mindent megtettek saját túlélésük érdekében. 1867-ben a magyar kiegyezés egy egyértelműen új politikai és pártrendszert hozott létre, de ha figyelembe vesszük, hogy a kiegyezésre vonatkozó első tervek (történeti visszaemlékezések szerint) 1860-61-re nyúlnak vissza, azt mondhatjuk, hogy igencsak hosszú és bonyolult út vezetett el odáig. Volt is társadalmi igény, meg nem is; a leghelyesebb, ha az önmagukban vett társadalmi igényeknek nem tulajdonítunk túlzott jelentőséget, hiszen azokat úgyis a politikai elitnek kell valódi szándékká formálnia.

Ilyen példákat is tudunk mondani. 2005 őszén Gerhardt Schröder előrehozott választásokat íratott ki Németországban, holott erre semmi nem kényszerítette, legfeljebb az, hogy a Szociáldemokrata Párt elveszített egy tartományi választást. Ebből azonban Schröder kancellár azt a következtetést vonta le, hogy újfajta társadalmi igények jelentek meg, s jobb ezeknek elébe menni. Általában is azt mondhatjuk: amikor egy kormányzó párt vagy koalíció valami váratlant csinál (például egy választási ciklus kellős közepén előrehozott választást ír ki), jól felfogott érdekeit követi, hiszen nyilván nem a saját vereségét szeretné elérni, hanem nyerni akar, s ez által meg kívánja erősíteni saját pozícióját. Schrödernek éppenséggel balul sikerült az akciója, amelynek eredményeképpen Németországban ma nagykoalíció van.

Társadalmi hangulat 2004. óta

De az ellenzék is apellálhat a társadalom megváltozott hangulatára. 2003-2004-ben Magyarországon a Fidesz Nemzeti Konzultációt indított, hogy kitapogassa, mit kívánnak az emberek. Az európai politikában sem szokatlan dolog az ilyesmi, Magyarországon azonban előtte kevéssé alkalmazták. Nem csodálkozhatunk, ha a Fidesz vezetői „természetesen” az emberek változás iránti igényét olvasták ki a konzultációból. No de mi az ilyen társadalmi igénybejelentések tényleges politikai súlya?

Az alaktalan vagy akár tagoltabb társadalmi elégedetlenségből nem olvasható ki semmifajta útmutatás például egy új párt megalakítására vonatkozóan, de még egy régi párt újfajta stratégia alkotására vonatkozóan sem. A társadalom egyes csoportjai mindig készek arra, hogy különösen a számukra szimpatikus politikai erőkkel megosszák elképzeléseiket. Nem véletlen, hogy a pártok gyakorta alkalmazzák is az interaktív kommunikáció különféle formáit: levelekben tudakozódnak az állampolgárok igényeiről, olykor pedig tömeges fórumokon tájékozódnak az éppen aktuális igények felől. De a legjobb esetben is vannak az ilyen tájékozódásnak korlátai. Hiszen az úgynevezett társadalmi igények is nagyon szórtak, egymásnak is ellentmondóak. Kivételesek azok a történelmi pillanatok, amikor a társadalom nagy része egyesíthető valamely nagy cél érdekében. Persze egy új párt megalakulásakor nem szükséges egy egész társadalomnak, vagy akár csak a nagy többségnek egyetértenie, de kérdés, hogy a mai Magyarországon vannak-e olyan körülmények, amelyek a társadalom egy bizonyos hányadát egy új párt felé fordíthatják.

Egy új pólus persze létrejöhet úgy is, hogy bizonyos pártokból kiválnak csoportok és új formációt hoznak létre. Minket a továbbiakban csakis egy ilyen új pólus kialakítása érdekel. Ezzel azt is állítom, hogy nem igazán látom esélyét annak, hogy például a mostani két nagy pártból kiválnak csoportok, és „igazi” MSZP-t (amit nevezhetnek például Demokratikus Baloldalnak vagy bármi másnak), vagy „igazi” Fideszt (amit nevezhetnek például Demokratikus Jobboldalnak vagy bármi másnak) hoznak létre. Az ilyen típusú átalakulásnak gátat szab az, hogy akármelyik oldal is tenne meg egy ilyen lépést, azzal óhatatlanul versenyhátrányba kerülne ellenfelével szemben, hiszen ma a nagypártiság, a kvázi-kétpártrendszer kivételes erőforrás-monopóliumot jelent. Ha ezeket a ma egy-egy kézben összpontosuló erőforrásokat megosztanánk (hiszen a pártból kiváló csoportok nyilvánvalóan igényt tarthatnának az anyagi és infrastrukturális erőforrások arányos részére), akkor a monopolhelyzet megszűnne és nincs kizárva, hogy a megosztott bal- vagy jobboldalra tartós ellenzékiség várna. Ez pedig a rendszerváltás utáni magyar politikai helyzet legnagyobb tabuja: a nagyok nem szoktak hozzá a tartós ellenzékiséghez, és ezért úgy formálják és manipulálják az aktuális társadalmi igényeket is, hogy a társadalom különböző csoportjai mindig csak őket találhassák meg. Természetesen ez részükről teljesen érthető és akceptálható szükséglet. Hiszen az erőforrás-monopolizáció biztosítja a kormányképességhez szükséges kompetenciát is. Ha egy mai nagy párt netán olyan helyzetbe sodródna, hogy kiválnának belőle csoportok, ezzel az anyapárt kompetenciája, kormányképessége is megkérdőjeleződne, és ezt a kockázatot jelen helyzetükben a nagyok nem tudják, de nem is akarják vállalni. Ezért alakult ki az a helyzet, hogy bármekkora innováció-hiány is mutatkozik a nagy pártokban, akármennyire is azt kívánja a közélet egy része, hogy például Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor (akár valami furcsa együttes aktus keretében) lépjen hátrább a politika első vonalából, a két nagy párt ezt a szívességet csak nagyon komoly krízishelyzetben tenné meg nekik.

Osztódásos kiválás vagy vadonatúj párt?

Osztódással, kiválással tehát nem valószínű, hogy megújul a magyar pártrendszer. Van-e azonban olyan társadalmi hangulat, amely létrehozhat egy vadonatúj pártot? Elvi válaszunk, hogy ilyen hangulat peremfeltételei léteznek. Az úgynevezett társadalmi igények között 2006-ban talán a legerősebben és a legvilágosabban az van jelen, amely szerint a két nagy párt egyaránt eljutott fejlődése csúcsára (ami a köznyelvben a mindkét párt általi korrupciót jelenti) és további megújulásra képtelen. A magyar közéletben a botrányok 1996-tól kezdődtek, de érdemes felfigyelnünk a botránytematika átstrukturálódására. Amíg a botrányok korábban – lásd például a Tocsik-ügyet 1996-ban – az egyik tábor fegyverei voltak a másik táborral szemben, addig mára a botrányok mindkét tábort egyaránt érintik, a társadalom jelentős része pedig meg is van győződve erről. Természetesen a pártszimpatizánsok továbbra is úgy gondolják, hogy az ellenlábas botrányai a valódi botrányok, míg a mi saját ügyeink legfeljebb túlkapások. Ám a társadalomban egyre erősödik az a hangulat, hogy lehetséges a két nagy párt által képviselt politikával szemben megnyilvánuló másfajta politika is.

Hadd említsük meg, hogy már ennek a felismerésnek a jegyében született meg a terv Sólyom László jelölésére köztársasági elnöknek. A jelölés persze egy konszenzusos elitakció eredménye (nem pedig egy körvonalazatlan társadalmi akció), de mögötte jól kitapinthatóan ott állt az a fajta társadalmi igény és tapasztalat, hogy a két nagy párt versenyére épülő demokrácia adott formája nem igazán teljesítőképes. Egy új párt – ha valamire, akkor – csakis erre a társadalmi igényre apellálhat.

De persze a másfajta politika iránti igény is visszaüthet akkor, ha ez a másfajta politika intézményesül s fő képviselője a kritikák kereszttüzébe kerül. A mai új párt megjelenését – bármily meglepő – nem serkenti, hanem ellenkezőleg: hátráltatja, hogy Sólyom László államfői szereplése a populizmus és az aktivizmus vádját vonta magára. Az elnök kritikusai szerint bizonyos szempontból Sólyommal szemben is meg kell erősíteni a hagyományos parlamentáris demokráciát. Holott nyilvánvaló, hogy a parlamentáris demokráciát – az elnök részéről – nem fenyegeti veszély. Ami „veszély” fenyeget, az nem más, mint hogy az alkotmányban is rögzített közvetett és közvetlen demokrácia működtetésének újfajta arányait sikerül-e megteremteni.

Közvetlen demokrácia?

Az elvileg létrejöhető új párt felléphet akár olyan programmal is, amely a parlamentáris demokrácia kiegészítésére irányul a közvetlen népképviseleti elvvel. Csakhogy ha az új párt ilyen programmal lépne fel, beleütközne a Fideszbe, amely lényegében 1996-os fordulata óta ezt a programot képviseli, vagy monopolizálja. Nálánál hatékonyabban egyetlen párt sem lenne erre képes, úgyhogy egy új pártnak nem tanácsos ebből kiindulni. Marad akkor a két nagy között a középen állás programja. Ennek is vannak veszélyei, nevezetesen kettő. Egyfelől az, hogy a középen állás alapvetően mérsékelt pozíció és a mérséklet ellentétben van az említett társadalmi elégedetlenséggel. Azaz nem biztos, hogy az elégedetlen társadalmi rétegek elegendőnek tartanak-e egy középpárti identitást. Az új pártnak csak akkor van esélye, ha világosan tisztázza a középpártiság jellegét és tartalmát. Egy ilyen tisztázás alapvetően arra kell fókuszáljon, hogy a középen álló új párt a jelenlegi nagy pártokhoz képest mely konkrét területeken jelent tartalmi és érzelmi alternatívát.

Ez utóbbi megfogalmazása és komolyan vétele is fontos, ugyanis például a Kupa Mihály vezette Centrum Párt 2002-ben – véleményem szerint – saját maga lehetőségeit határolta be, amikor kizárólag a racionális politikát helyezte előtérbe és lemondott az érzelmi azonosulás megteremtéséről. A másik veszélyforrás egy új párt számára a mérleg nyelve szerep lehet. Ez valóban komoly veszély, hiszen ez a szerep meg az imént említett érzelmi azonosság kialakításában lehet hátráltató tényező. Hiszen hogyan is számítson egy párt támogatásra, ha eleve középre pozícionálja magát, sőt esetleg azt mondja, hogy ő többfelé nyitott. Az érzelmileg azonosulni akaró és tudó választók világos beszédre vágynak, s egy középen álló, több irányba is nyitott párt esetében az az érzésük támadhat, hogy az nem igazán jelent alternatívát.

Az új párt profilja: nagy vagy kicsi?

Itt ütközünk szembe azzal az alapkérdéssel, hogy vajon milyen méretűvé pozícionálják magukat az új pártok. Magyarországon az elmúlt 16 évben föl sem merült, hogy egy új párt győzelmi ambíciókkal indul neki a politikai versenynek. Az új párt számára az elsőszámú eldöntendő kérdés: lát-e lehetőséget egy teljes vertikum kiépítésére, avagy – önkorlátozó módon – pusztán árnyaló-kiegészítő szerepre vállalkozik? Ehhez kapcsolódóan van egy második eldöntendő kérdés is: az új párt hogyan kíván viszonyulni a jelenlegi parlamenti pártok közül a kisebbekhez, közelebbről az MDF-hez? Az MDF immáron évek óta a Fidesztől való önállósulás útját járja, ami ugyan (ellenfelei szerint) mára az MSZP-hez sodorta közelebb, de tény, hogy ma az MDF számos olyan vonással rendelkezik, ami alapja lehet egy a mostaninál hatékonyabb pártszervezetnek. Ráadásul – mint köztudott – az MDF a magyar politikai életben úttörőként nem árnyaló, hanem teljes vertikum kiépítésére törekvő nagy pártként igyekszik azonosítani magát, ami alapvető fejlemény. Az MDF-ben láthatólag megvan mind az új perspektíva, mind az elhatározás. A kérdés, hogy ehhez elegendő muníciót kapnak-e a társadalom újfajta (a két pártot egyaránt kritizáló) igényeiből.

Egy leendő új pártnak e két kérdést alapvetően mérlegelnie kell. Nem szabad kitűzni olyan célt, ami eleve kispárti létezést garantál, ugyanakkor mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az új párt ne kezdőnek (azt nem preferálják a választók), hanem haladónak (a politikában régóta tüsténkedők gyülekezetének) számítson.



2. rész: A ideológiai és szervezeti faktor -  Agytrösztök, versenyképesség - Sikerközpontúság - Pénztőke és üzleti háttér - Az MDF és egy potenciális új párt

3. rész: A személyi faktor - Nemzetközi trend, vezérek - Kétvezér-rendszer Magyarországon - Van-e ütőképes új leader? - Eljött-e a pártalapítás ideje?

4. rész: Konklúzió - Stabilitás és változóképesség - Ideiglenes pártszerkezet

Csizmadia Ervin
politológus, a Méltányosság Politikaelemző Kör elnöke

Csizmadia Ervin