Ugyanakkor azt is kifejti, hogy "... egy háború (mely sok bűntelen ember halálával jár) lehet igazolható, egy halálos ítélet pedig akkor sem, ha csak egy főbenjáró vétkes embert végeznek ki" /.../ "A ténylegesen halálra ítélhető és kivégezhető ember azonban már nem rendelkezik fegyveres hatalommal, az államnak módjában áll bármit és bárkit megvédeni tőle anélkül, hogy megölné. Az állam ebben az esetben csak a bosszúelv és a fogat fogért elve nevében gyilkolhat. Ez pedig demokrata számára nem legitim ok."

Úgy vélem, nem ilyen "egyszerű az élet" (és a kényszerű halál...). Talán egyetlen demokrata sem cáfolná, hogy a második világháború után indokolt volt a nürnbergi perben, vagy az egyes országokban a náci perekben elítéltek kivégzése. Pedig a háború egyértelmű kimenetele után nevezhető ez is "bosszúállásnak"... Csakúgy, mint amikor 1960-ban az Argentínában bujkáló Eichmannt a Moszad "jogellenesen" elrabolta, majd egy izraeli bíróság halálra ítélte és felakasztották.

De egy "demokratának" vajon el kell-e ítélnie Ceausescu 1989 karácsonyán történt kivégzését? Pedig nem védőügyvédekkel biztosított hónapokig tartó perben született meg az ítélet, hanem egy sebtiben verbuvált statáriális bíróság döntött arról, hogy a Kárpátok Géniuszát és feleségét, akiknek a kezéhez igencsak sok vér tapadt, azonnal kivégzőosztag elé kell állítani. S nem a Mózes második könyvében található "szemet szemért, fogat fogért..." elv, hanem az előtte lévő fejezetben olvashatók miatt: "Ha veszedelem történik, akkor életért életet adj..." Ott ugyanis "veszedelem történt"... Ceausescut és Elenát nem a "nép" bosszúja miatt kellett azon nyomban kivégezni, hanem éppen az országot fenyegető polgárháború lehetősége miatt, nehogy a fegyverekkel rendelkező Securitate és a vezérhez hű katonai egységek megpróbálják kiszabadítani és emiatt ezrek vagy akár még többen veszítsék életüket. Ha most Szaddám egy mély gyökerű demokráciában lett volna bíróság elé állítva, felakasztása - elfogása után három évvel - valóban csak a bosszúállást jelenthette volna. A polgárháborús Irakban azonban - függetlenül a kirakatper színjátékától - igenis elvi jelentősége van annak, hogy a diktátor nem kisszámú hívei elveszítették a reményt esetleges kiszabadítására, a hatalomba történő visszaállítására, ami esetleg ezrek, vagy tízezrek halálával járhatott volna. Lehet, hogy a kivégzés miatt is lesznek további merényletek, de Szaddám többé már nem tér vissza. A "széplelkű" demokraták pedig háboroghatnak, hogy milyen "csúnya bosszúállás" is történt... A "reális demokraták" viszont - akik egyébként teljes mértékben egyetértenek a demokratikus államban a halálbüntetés tilalmával - azt mondhatják: ez az a rendkívüli kivétel, ami "erősítheti a szabályt", hiszen az ország normalizálása, az emberi életek megóvása érdekében történt, vagyis valójában elősegíti az "életszerű élet eljövetelét".

Dr. Szentirmay László
Budapest

Én már egyszer régen megírtam, miért nem értek egyet Eichmann elrablásával és fölakasztásával (Az áldozat nézőpontja, Mozgó Világ, 1994/3.). Ezek szerint én már nem lehetek demokrata. De akkor például Konrád György sem lehet az. És Martin Buber sem. Érdemes ilyen társaságból kikívánkozni? Én inkább azok között maradnék, akik úgy vélik, hogy a törvényesített, állami gyilkosságnak olyan szigorú, kőkemény tabunak kell lennie, amit csak az elkerülhetetlen szükség törhet meg. Célszerűségi szempontok semmiképp. De egyébként is, mi abban a célszerű, hogy Ceausescu bűntársai főnökük legyilkolásával álcázzák magukat, Szaddám bűntársai meg főnökük kivégzésére való tekintettel fölakasztanak több mint száz túszt?!

Révész Sándor