A szerző közíró

Személy szerint nekem van a legkevesebb okom, hogy csatlakozzam bárkihez, aki Balog Zoltánt támadja. Miután bejelentettem, hogy lemondok a Magyar Helsinki Bizottságban betöltött elnöki megbízatásomról, az emberi jogi bizottság Balog Zoltán kezdeményezé- sére levélben köszönte meg jogvédő munkámat.

Cikkében a bizottsági elnök, hivatására nézve református lelkész, azt is megemlíti, hogy december 8-án, az emberi jogok napja alkalmából a Hold utcai református templomban konferenciát rendezett, ahol "liberális és nem liberális jogvédők, Morvai Krisztina, Kőszeg Ferenc, Zétényi Zsolt, Dénes Balázs és mások kirekesztés nélkül beszéltek egymással október 23-áról". Valóban kirekesztés nélkül beszélhettünk. De hogy egymással beszéltünk volna, az erős túlzás. Inkább ki-ki mondta a magáét, afféle soliloquia-ként, hogy a protestáns tanítás egyik őse, Augustinus Aurelius hippói püspök, katolikus szóhasználat szerint Szent Ágoston, magányos fohászainak gyűjteményére utaljak.

Olcsó dolog volna azon a fiatalemberen élcelődni, akitől megtudtuk, hogy Moszkvában, a Vörös tér alatt van egy titkos szabadkőműves páholy: itt találkozott Lenin és Sztálin az ördöggel, legutóbb pedig az ördög itt oktatta ki Gyurcsány Ferencet, hogyan bánjanak a rendőrei a békés tüntetőkkel. A hosszúra nyúló felszólalásnak maga Balog Zoltán próbált véget vetni, lelkészi türelemmel.

Mi ketten Dénes Balázzsal, a Társaság a Szabadságjogokért Szervezet vezetőjével itt is a TASZ, illetve a Magyar Helsinki Bizottság többször kifejtett álláspontját képviseltük. Védelmeztük a gyülekezés alkotmányos jogát, elítéltük az indokolatlan és aránytalan rendőri erőszakot, elismételtük, hogy a rendőrök által elkövetett bántalmazás bűncselekmény, bíráltuk azokat a kormánypárti politikusokat, akik a megkezdett vizsgálatok lezárása előtt kiálltak a budapesti rendőrfőkapitány mellett, de azt is elmondtuk, hogy a be nem jelentett gyülekezést a hatályos törvény értelmében a rendőrségnek fel kell oszlatnia, az erőszakos tüntetést pedig fel kell számolni, a rendzavarókat elő kell állítani. Én magam azt is hozzátettem, hogy a történtekért politikai felelősség terheli azokat a jobboldali politikusokat is, akik azzal fenyegetőztek, hogy az MSZP választási győzelme esetén forradalom lesz, és akik puskaporszagot éreztek a levegőben.

A református templomban mérsékelt jobboldaliak gyűltek össze. Szavaimra nem kezdtek zsidózni, nem dobáltak meg tojással, mint a Lelkiismeret '88 radikálisai tették, amikor a közelükbe keveredtem, csak szinte résztvevően morogtak: lám, a liberális, aki annyival jobb, mint a többi, hogy legalább eljön közénk, még ez is bedől a ballib sajtó hazugságainak.

A vita résztvevői fenntartás nélkül meg voltak győződve róla, hogy a tüntetések békések voltak, a rendőrök békés tüntetőket vertek össze brutálisan. Mindenki látta a tévében vagy az internetes oldalakon, hogy a rendőrök sorra belerúgnak egy földön fekvő emberbe. Azt azonban senki sem látta, hogy október 23-án a tüntetők az Alkotmány utcában rugdossák a rendőrség által felállított korlátot, a Ferenciek terén pedig széthordják a Klotild-palota tatarozásához felhalmozott építőanyagot. Pedig a tévécsatornákon ez is látható volt.

Úgy véltem, azt senki sem fogja vitatni, hogy az MTV székházát erőszakkal foglalták el. Nem is vitatták. Csak arról világosítottak fel, hogy az ostromlók nem a kormány távozását követelő jobboldaliak voltak, hanem szervezett provokátorok, akiket a kormány bérelt fel a jobboldal lejáratása céljából. Sőt a rendőrök sem rendőrök voltak, hanem az SZDSZ-közelinek mondott In-Kal biztonsági cég rendőrruhába öltöztetett emberei, aki egymás közt szerbül beszéltek. Ismét éreztem, hogy mérsékelt jobboldaliak között vagyok: egy radikális rendezvényen nyilván héberül beszéltek volna.

Egy idősebb hölgy elmondta, most a letartóztatott tüntetőket ugyanúgy gyalázzák és rágalmazzák, ahogy a forradalom leverése után a forradalmárokat. De el fog jönni az idő, amikor ők is hősök lesznek, mint az '56-os felkelők. Egy másik idős hölgy mintegy az előző felszólalónak válaszolva Petőfit idézte: "Sehonnai, bitang ember, / Ki most, ha kell, / Halni nem mer..." Nem értem. 1956-ban a felkelők fegyverrel szálltak szembe a diktatúra és az idegen elnyomók túlerejével: így lettek hősök. A mostani tüntetők a gyülekezés alkotmányos jogával élve követelik a miniszterelnök távozását. De akkor mire a halált megvető bátorság, mi az alapja annak, hogy az 1956-os hősökhöz hasonlítják magukat? Vagy pedig akár az életüket is feláldozzák, hogy elsöpörjék a hazug kormányt. De akkor miért vannak megsértve, ha a másik oldalon azt mondják, hogy a tüntetések nem voltak mind békések? Hiszen akkor inkább büszkének kellene lenniük arra, hogy a szent cél, a nemzet érdekében az erőszaktól sem riadtak vissza.