- Van, aki azt ígéri, felgyújtja magát, ha buldózerek jönnek az emlékműért - erősíti meg az észt veteránklub titkára, Alekszandr Karpenko (tetoválása alapján Szása). A 700 taggal, 250 világháborús veteránnal működő szervezetben főként oroszok vannak, de akadnak észtek is. Karpenko 1960-ban jött az akkori szovjet tagköztársaságba, csakúgy, mint a szovjet hadseregben szolgáló, később szerelőként ott dolgozó társai (tetoválásuk szerint Kolja és Ványa). Észtül nem tudnak, mára orosz állampolgárok lettek, nyugdíjuk is onnan jön. - Bezzeg a lettországiak meg a litvániaiak két helyről kapnak nyugdíjat - mondja Kolja. - Ja, mert ott Jelcin még józan volt, ide már részegen ért - kontráz Ványa. - Így legalább évente ingyen mehetek Szocsiba nyaralni - vigasztalja magát Kolja, aki szerint felháborító, hogy 47 év itteni élet után vizsgáznia kéne az észt állampolgársághoz.

Tallinn lakosainak csaknem fele orosz anyanyelvű. Többek között ez magyarázza, hogy a márciusi parlamenti választások előtt a polgármestert adó centrista párt nem támogatta koalíciós partnerét, a kormányfőt adó reformista pártot. Miközben a centristák így az orosz, Andrus Ansip a radikálisabb észt szavazókra számít az általa kezdeményezett törvénnyel, amelyet a múlt héten fogadott el az észt parlament és hagyott jóvá az államfő. Ezzel elvileg lehetővé vált a bronzszobor alatt nyugvó 12 katona maradványainak áthelyezése egy erre a célra létesítendő parkba. Tegnap pedig az észt parlament második olvasatban elfogadta azt a törvényt is, amely - megtiltva a megszálló államok (a náci Németország és a Szovjetunió) valamint hadseregeik dicsőítését - az emlékmű eltávolítását is lehetővé teszi. (A döntés ellen Moszkvában és Oroszország több városában tüntetett számos párt ifjúsági szervezete. Szentpéterváron aláírásgyűjtés kezdődött a szobor megőrzéséért, az oroszországi Szamara város ugyanakkor saját területére javasolja áthozni az emlékművet.) Egyúttal a parlament elé került az a törvény is, amely - Magyarországhoz hasonlóan - a horogkereszt mellett tiltott önkényuralmi jelképnek minősítené a vörös csillagot is.

- A hétköznapokban nem ér megaláztatás amiatt, hogy orosz vagyok, de Ansip terve igenis az orosz kisebbség ellen irányul - állítja az észt szuvenírek boltjában dolgozó Ilona. - Úgy tudom, ez magyar név - jegyzi meg a 30 körüli hölgy, aki észt állampolgárságát "történelmi jogon" kapta: észtországi orosz gyökerei az 1918-1940 közötti rövid függetlenségi időszakra esik, így nem minősül "megszállónak", mint azok az oroszok, akik a Szovjetunió idején érkeztek ide (illetve ezek utódai).

- Megszállók, hát, akkor másról nem is szólna az észt történelem, mint dán, svéd, német, orosz megszállókról. Mind kaphatna múzeumot - mondja Ilona.

Múzeuma azonban csak a XX. századi megszállóknak van. Az észtországi "Terror Háza" 2003-ban nyílt. A látogatót két stilizált ütköző fogadja, egyik oldalon szvasztika, másikon vörös csillag. A tárlat a Molotov- Ribbentrop paktummal indul, amely nyomán 1940-ben a Szovjetunió magához csatolta Észtországot. 1941-1944 a német, az onnan 1991-ig tartó időszak a szovjet megszállásé. Vitrinekben könyvek, Sztálin-fotók, német és szovjet egyenruhák, a videókon visszaemlékezések a szovjet deportálásról, államosításról, kolhozosításról. A német rész finomítva jelenik meg.

"A német okkupációt áthatotta az újabb szovjet megszállástól való félelem - áll a múzeum egyik tábláján -, ezekben az években az elnyomatás mértéke és az áldozatok száma kisebb volt, mint az ezt megelőző és ezt követő szovjet okkupáció." Persze a szöveg szerint fontos, hogy kendőzetlenül mutassuk be a múltat, még ha szégyen is akad benne. Ehhez képest nincs utalás a Waffen SS 20-as divíziójába toborzott észt önkéntesekről, akiknek egyébként 2003-ban az észt kormány emlékművet állíttatott, ám a nemzetközi felháborodás nyomán az SS-motívumokkal díszített szobrokat egy magánépületben helyezte el.

- Nem hiszem, hogy Brüszszelnek vagy Moszkvának kell megmondania, hogy milyen emlékművekre van szükségünk - mondja a múzeum 45 éves munkatársa. Sven Udam szerint le kell bontani a bronzkatonát, éppen azért, mert a nácizmus és a kommunizmus egyenlők. - Főleg, miután az önkéntesek szobrát sem lehetett felállítani - érvel Sven, aki sajnálja, hogy az az emlékmű nem maradhatott közterületen.

Az észt férfi egyik nagyapja a másodszorra bevonuló szovjetek ellen esett el, másik nagyapja tizenegy évet húzott le Szibériában. Különösen ezért zavarja, hogy a bronzkatona előtt minden május 9-én sok orosz szovjet zászlókkal kivonulva ünnepeli a világháború végét. - Az új észt függetlenség első éveiben ezt nem tették. Sven annak örülne, ha a múzeum alsó szintjére kerülne a szobor az ott nyugvó Kalinyinok, Leninek, Brezsnyevek és észt kommunisták közé. Közvetlenül a vécé mellett.

Törvény született a bronzkatona eltávolításáról