Addig mondják, micsoda jövője van ennek a fantomházaktól tarkálló városnak, amíg elfeledtetik velünk, hogy nincsen jövő múlt nélkül. Amíg elfeledtetik velünk, hogy egy város azonos az épületeivel, azok történetével, a közintézményeivel, közösségi tereivel. Például a színházaival.

A Fővárosi Önkormányzat most éppen a Vígszínház eldózerolására készül. És a Budapesti Operett eldózerolására. Meg a Katona, meg a Radnóti, meg a többi színház eldózerolására. Egyelőre csak arról van szó, hogy míg a főváros mostanáig 1,8 milliárd Ft-ot költött évente színházai támogatására, 2007-től (tehát most azonnal) már csak 500 milliót akar erre a célra költeni. Magyarán: lényegében az összes fővárosi színházat be akarják zárni, esetleg mutatóba meghagynak egyet. A többit, mondjuk, eladják. Némelyik fővárosi színház ingatlanszempontból nagyon jó környéken van.

Hogy egy-egy környék gyakran éppen a színház működése miatt értékelődik fel az ingatlanpiacon (lásd Nagymező utca), arra az ingatlanbefektetők nem szoktak gondolni. Mondanám, jót mulatunk majd rajtuk, amikor a színházaink helyén irodaházakat emelnek, és az irodák ott állnak majd üresen. De nem lesz kedvünk mulatni ezen a tragikomédián. És mivel nem lesz színházunk, nem is lesz hol.

Emlékszik még valaki a romániai falurombolási tervre? Százezren tüntettünk ellene a Hősök terén. A főváros választott vezetői most éppen városrombolásra készülnek.

1,8 milliárd forint persze nagy összeg. De a központi költségvetés ennek több mint a kétszeresét adja oda a budapesti színházak működtetésére. Budapest ugyanis, minden ellenkező híresztelés dacára, méretéhez és lehetőségeihez képest rendkívül rosszul finanszírozza saját kulturális intézményeit. Egy tavalyi felmérés szerint Győr és Kaposvár például körülbelül háromszor annyi pénzt ad egy lakosára számítva kulturális intézményeinek, ezen belül színházának, mint Budapest. Az önkormányzati és a központi költségvetési támogatás ott a fele-fele arányhoz közelít. Húsz, színházzal rendelkező magyarországi város között ezen a listán Budapest a tizenhatodik.

Budapestnek persze szerencséje van - a nemzeti kulturális intézmények mind itt vannak a fővárosban. De nincs még meszsze az az idő, amikor - az Orbán-Torgyán kormány idején - nagyon is fontos volt Budapestnek az önálló kulturális intézményrendszer. Demszky Gábor a jelek szerint elég feledékeny.

És mialatt saját intézményrendszerét fenyegeti, a főpolgármester a nagyrészt közpénzekkel támogatott magánhajón, az A38-on parádézik. Kulturális identitását persze úgy jeleníti meg, ahogy akarja, de éppen liberálisként tudomásul kellene vennie, hogy az ezeregyszáz személyes Víg vagy a naponta négyszáz nézőnek játszó Katona József Színház előadásaira több budapesti adófizető polgár kíváncsi, mint egy mégoly színvonalas alternatív zenei központ koncertjeire. Amely központtal kapcsolatban - ellentétben a város intézményeivel - neki nincsenek kötelezettségei.

Érdekes figyelni az időzítést. Decemberben Hiller István kulturális miniszter a teljes színházi szakma képviselőivel találkozott a Kolibri Színházban, hogy legyenek segítségére egy új színházi törvény megalkotásában. A szakma egyesületei munkához láttak, a szétesőben lévő Magyar Színházi Társaság újra összeállt, munkacsoportokat alapított és január végéig átadja a miniszternek a színházi szakma javaslatait.

De addigra Budapesten beindul a kulturális nyaktiló.

Most akkor vagy az van, hogy Demszky keresztbe akar tenni Hillernek, és ezen vérzik el egy százéves intézményrendszer, vagy az, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Akár így van, akár úgy, ha belegondolunk, hogy a fővárost és az országot azonos felállású koalíció vezeti, meg kell kérdeznünk: kiből akar hülyét csinálni a főváros? A miniszterből? A koalíciós partner pártelnökéből? Vagy egy egész szakmából és mindazokból, akiknek a főváros kultúrája fontos?

Hova fogom jövőre küldeni a lányomat, ha Shakespeare-t akar nézni? Ha Ibsent? Ha Molnár Ferencet? Külföldre? És ha Spirót? Kinek lesz fontos a mi saját kultúránk, ha nekünk nem az?

A magyar politikai hagyományban - tehát a költségvetést meghatározó gondolkodásban - a kultúra valamiféle díszes fityegő, luxuscikk, extra teher. Amikor jönnek a megszorítások, a kultúrától a legkönnyebb elvenni. Ez már azért is különös, mert a kulturális célra felhasznált közpénz az egyéb célra használt közpénz töredéke. Idézek néhány adatot. Forrásom a Magyar Szabadalmi Hivatal 2005 júniusában készült tanulmánya: A szerzői jogi alapú ágazatok gazdasági súlya Magyarországon. Az ún. elsődleges szerzői jogi alapú ágazatok bruttó hozzáadott értéke 2002-ben 586 milliárd forint volt, ami a GDP 3,96 százaléka. Ugyanebben az évben például a mezőgazdaság a GDP 3,68 százalékát termelte meg. De a mezőgazdaság ma is négyszer akkora központi támogatásban részesül, mint a kultúra.

Én ezeket a száraz adatokat nem látom száraznak. Azt olvasom ki belőlük, hogy a kultúra rendkívül fontos szereplője az ország, azon belül Budapest életének - és így a nemzetgazdaságnak, vagyis a nemzet gazdagságának.

Goethe azt mondatja Mefisztóval: "Hogy érdem vonzza a szerencsét, / nem sejti azt e bamba nép; / bölcsek kövét ha megszereznék, / kőhöz a bölcs hiányzanék." (Goethe: Faust, 2. rész, Kálnoky László ford.)

A kultúrát az intézményrendszer közvetíti. Ennek fenntartása - érdem, amely vonzza a szerencsét. Mi lett volna Johann Sebastian Bachból a bölcs és előrelátó - érdemdús - lipcsei polgárok által finanszírozott Thomanerchor nélkül?

A létező kulturális intézményrendszer már puszta szerkezetével is megjeleníti a kultúrát. A különböző színházak, operaházak, múzeumok, könyvtárak, levéltárak, közművelődési intézmények: egy évszázadok alatt kialakult struktúra, a felhalmozott tudás közvetítői. Már egyszerű felsorolásuk is azt mutatja, hogy van egy örökölt, de folyton alakulóban lévő kultúraképünk. Az intézményrendszer ennek kerete és kifejeződése.

A kultúrába fektetett minden forint forintok sokaságát mozdítja meg. A tőke nem csak az olcsó munkaerőt keresi, hanem legalább annyira az infrastruktúrát is - márpedig a kulturális környezet az infrastruktúra része. Aki zenés színházi előadásra megy, az gyakran vendéglőbe is megy, esetleg szállodában alszik. Utazni biztosan utazik. Megveszi az előadáshoz kapcsolódó hangfelvételt. Elegáns ruhát vesz, hogy abban menjen el a színházba. Letölti a darab slágerét a mobiltelefonjára. Igénybe veszi az internetkapcsolatát vagy a telefonját a jegyvásárláshoz. A jegyeket ma számítógépes nyomtatókkal készítik - a jegyiroda tehát megveszi a számítógépet, a nyomtatót és a tintapatront. Ezek triviális összefüggések, mégsem szoktak előkerülni olyankor, amikor az ország vagy a főváros költségvetését készítik. Pedig ezek a tevékenységek egytől egyig megjelennek, amikor a GDP számait számolják.

A múlt héten történt: ültünk a Magyar Színházi Társaság irodájában, hat fejbevágott színházi ember. Mi voltunk a hat munkabizottság egyike. Aznap jött a hír a fővárosi költségvetési javaslatról. Pont azon gondolkodtunk, van-e értelme ezután egyáltalán dolgoznunk. És akkor belépett egy fiatal lány. Zavartan ránk mosolygott és megkérdezte:

- Tessék mondani, itt kell a szavalóversenyre jelentkezni?

Hát igen. Lehet, hogy Demszky Gábor és csapata nemsokára eladja a Vígszínházat telekárban, de mégsem mondhatjuk, hogy egyáltalán nincs remény.

Utóirat. Fentieket január 17-én írtam. 18-án Hiller István bejelentette, hogy a minisztérium "elvárja a fővárostól, hogy a budapesti színházak állami támogatásának fennmaradó egyharmadát a tavalyi évhez hasonló mértékben biztosítsa." Kíváncsian várjuk a fővárosi ingatlanügynökök reakcióját.

A szerző író