„Izraelnek néhány perc alatt vége lesz. Nem az történik majd, mint a negyvenes években, amikor a világ hosszú ideig tördelhette a kezét, s nem tett semmit” – jósolja Benny Morris, a vitatott kijelentéseiről híres izraeli történész az Israel Insider webmagazinban.

Morris horrorforgatókönyve szerint, ha elkészül az atombomba, Ahmadinezsád elnök, aki akkor már sokadik államfői ciklusát tölti, szemrebbenés nélkül elrendeli Izrael elpusztítását. Az elkerülhetetlen palesztin áldozatok felett egyetlen könnycseppet sem ejt majd, a szent háború járulékos veszteségének fogja őket tekinteni.

Megszállottságában akár az egész Közel-Kelet jövőjét is gondolkodás nélkül kockára teszi a szent célért. Allah valahogyan majdcsak megkíméli híveit az amerikai ellencsapástól. És ha mégsem, akkor is megéri.

Morris úgy látja, hogy az ideológiai előkészítés már megkezdődött. Az arab világban évtizedek óta azt sulykolják az emberek fejébe, hogy Izraelt, a gonosz megtestesítőjét el kell pusztítani. A nyugatiak meg azt tanulják, hogy Izrael rasszista, elnyomó állam, s a multikulturalizmus világában léte kész anakronizmus.

Izrael egyébként is magára marad majd Iránnal szemben, mert a kínaiak és az oroszok az arab piacokra vadásznak, a franciák az arab olajra, Amerika pedig az iraki összeomlás nyomán mély izolacionizmusba zárkózik. Márpedig Izrael egyedül nem lesz képes megbirkózni a feladattal.

Az iraki atomreaktor lebombázásából okulva az irániak mélyen a föld alá és sok helyszínre szétszórva telepítették dúsító berendezéseiket. Elpusztításukhoz amerikai méretű légierőre volna szükség, s annak is egy hónapon át éjjel-nappal bombáznia kellene Iránt. Néhány kommandós rajtaütés legfeljebb késleltetni tudná az iráni atomprogramot. Marad tehát az atomfegyver, de ennek bevetésére Izrael nem képes. Mert vagy korán alkalmazná, vagy későn. Ha még nem történt semmi, milyen címen küldje halálba irániak tömegeit? Micsoda elszigeteltség várna rá ezután? Ha pedig már kilőtték az iráni atomrakétákat, akkor semmi értelme az egésznek.

Néhány olvasó azonnal billentyűzetet ragadott és fantasztának minősítette Morrist. „Kész őrültség!” – írja egyikük Amerikából. – A szerző arrogáns és defetista.”

Ennyi jelző azonban Morrisnak meg se kottyan. Kapott ő már cifrábbat is. Vezető alakja ugyanis az úgynevezett „új történészek” csoportjának, amely a nyolcvanas években arról kezdett írni, hogy Izrael létrejöttét igazságtalanságok és a palesztinok ellen elkövetett atrocitások kísérték.

A új történészeket nem csak hazafiatlansággal, hanem hamisítással is megvádolták, s Morrisra több esetben rá is bizonyították, hogy igen szelektíven kezeli a forrásokat, egyiknek-másiknak tartalmát pedig egyenesen félreértelmezi.

Csakhogy Morris újabban „megtért”, és már Izraelnek ad igazat. Mint mondja, a palesztin merényletek ráébresztették, hogy az izraeli nép léte forog veszélyben.

Az iráni atomtámadás végzetszerű bekövetkeztéről szóló írás is szemlátomást ebben az új szellemben fogant. Ámde Morris ellenfeleit egyáltalán nem hatotta meg a fordulat. Állításait ugyanis nem vonta vissza, csak a véleményét változtatta meg.

„Akár hivatásos hazudozó Morris, akár hazug amatőr, a lényeg, hogy fenntartja hazugságait – írja róla egy olvasó az Arutz Sevában. – És ha most azt állítja, hogy barátunk, azzal csak tetézi a bajainkat. Ha olyan barátaink vannak, mint Morris, ellenségre már nincs is szükségünk.”