Szakmák rulettasztalon
Ibolya azt vette észre, hogy egyik napról a másikra ide-oda dobált kisegítő lett a vállalatnál. Korábban mindegyik főnök őt kérte, ha feljegyzést, levelet akart diktálni, gyorsíróként ő volt a legjobb és a legprecízebb. A cég elektronizálását követően viszont szigorúan ellenőrzött normává vált, hogy a vezetők is maguk írják leveleiket. Ilyen és hasonló példák tucatjával sorolhatók - a technikai fejlődéssel és a világgazdasági átrendeződéssel a gyors- és gépírónői szakma csak egy az eltűntek közül. Kézdi Gábor és Varga Júlia egyetemi oktatók, kutatók azonban nemcsak a világ gyors változásával érvelve kérdőjelezik meg azokat a - közmegegyezéssé érett - állításokat, hogy az oktatás nem felel meg a munkaerő-piaci igényeknek, és Magyarországon túl kevés a szakmunkás és túl sok a diplomás, hanem az elmúlt évek és évtizedek tapasztalataival is.
Szerintük tévhit, hogy a diákok irányítása, a hiányszakmák meghatározása, az ezekben nyújtott képzések arányának növelése megoldaná a gondokat. Mi több, ez csak tetézi a bajokat. A felsőoktatásból vett példákkal illusztrálják, hogy általában a fogyasztók - ez esetben a diákok, illetve szüleik - döntenek jól. Hiszen, ha valóban túlkínálat lenne diplomásokból, akkor az árnak - a fizetéseknek - csökkennie kellene. Márpedig annak, hogy a diplomások kereseti előnye mérséklődne, egyelőre nincs jele. A tények azt sem igazolják, hogy műszaki végzettséggel könnyebb az elhelyezkedés, magasabbak a keresetek, mint jogi vagy közgazdasági diplomával.
Jóval több adóforintba kerül - mutatják ki -, ha szakmák és szakok szintjén meghatározott keretszámok alapján lehet bekerülni egy-egy intézménybe. Így sokan olyan szakon kezdenek tanulni, ahol munkaerő-piaci esélyeik kisebbek, vagy csak nincs kedvük az adott szakmához. Többségük a végzést követően szerez újabb - piacképesebb vagy hozzá közelebb álló - képesítést, aminek költségeit is részben vagy egészben az adófizetők állják. Ez is az oka - állítják -, hogy a keretszámok részletes központi szabályozása nálunk "felvilágosultabb" országokban soha nem volt szokás, illetve régen kiment a divatból. Ráadásul a tények azt mutatják, hogy azok, akik saját vagy gyermekeik sorsáról döntenek, sokkal jobb döntéseket hoznak, mint az oktatáspolitikusok.
Miért lenne ez másképp a szakképzésben? - tehetjük fel a kérdést. A szerzőpáros nemcsak azt kérdőjelezi meg, hogy a cégek jobban tudnák, mire van szükségük, mint a "divat" után loholó fiatalok, de azt is hogy "ők fizetnék a zenét". A vállalatok által fizetett szakképzési hozzájárulás ugyanis a képzési költségeknek csak töredékét fedezi. Ennél fontosabbnak tartják azonban: míg a vállalatok számára nincs komoly tétje annak, hogy a szakképzési rendszer hamar elavuló tudást ad, a fiatalok esetleg életük végéig fizetik a rossz képzés árát. A tanulók jó részének életét már a rendszerváltozás előtt megkeserítette, hogy divatszakmákból átirányították őket "hiányszakmákba". Ezek gyakran pár év alatt elavultak, és sokszor jóval alacsonyabb jövedelemmel jártak, mint a divatszakmák.
Semmi alapja annak, hogy egy hasonló mechanizmus most másképp működne. Már csak azért sem, mert például a foglalkoztatási hivatal által rendszeresen közzétett, keresett és romló pozíciójú szakmák között sokszor átfedés van, az egyik régióban keresik, a másikban nincs szükség rá. Vajon ennek alapján hogyan dönti el az oktatáspolitika, hogy csökkenteni vagy növelni kell-e a lakatosok, forgácsolók vagy éppen kárpitosok számát?
Tegyük fel mégis, a vállalatoknak és az oktatáspolitikusoknak sikerül eltalálniuk, hogy a megszerzett szakmára a munkaerőpiacra lépés pillanatában igény van, ám az ifjú szakmunkás úgy negyven évet tölt majd el a munkaerőpiacon. A technológiák gyors ütemű változása azt vetíti előre, hogy egyetlen szakmával aligha marad évtizedekig "piacképes". Ha a fő szempont, hogy tudásuk a napi igényeknek feleljen meg, a képzésben a szűk szakmai tartalom és ne az általános ismeret domináljon, képesek lesznek-e új készségek elsajátítására, ha úgy hozza a sors, megtanultak-e egyáltalán tanulni? Megfelelő alapkészségek nélkül - hivatkoznak nemzetközi és hazai tapasztalatokra - az is kidobott pénz, amit a felnőttképzésre költenek. Ha valakit rutinműveletek végzésére képeztek ki, és saját erőből vagy a vállalati képzések révén nem tudott új ismereteket elsajátítani, akkor erre államilag finanszírozott képzéseken sem lesz képes - érvelnek.
A munkaerőpiac igényeinek megfelelő oktatási szerkezet kialakítása - ebből következtetve - aligha jelenti azt, hogy az iskolai képzés a vállalatok éppen aktuális igényeinek tegyen eleget. Az oktatás célja - szögezik le a kutatók - az, hogy az életpálya egészére nyújtson megfelelő alapot. A rugalmas alkalmazkodásra csak azok képesek, akik bizonyos alapkészségek birtokában vannak, amelyek csak gyerek- és fiatalkorban sajátíthatók el. Épp ezért - véleményük szerint - a fiatalkori oktatásra és a szegény családok gyerekeire kellene sokkal többet költeni, a képzési szint és szakma választását pedig rá kellene bízni az érintettekre, a leendő tanulókra és családjaikra.
