Gyakori kivétel
Tegyék a szívükre a kezüket, és vallják be: mit tettek, ha mondjuk a nagypapától örökölt zsebórájukat vagy például 55-ös kiadású Agathe Christie-krimijüket külföldre akarták vinni? Egyszerűen fogták, és zsebükbe, bőröndjükbe süllyesztették őket, minden rosszérzés nélkül.
Ha a törvényes keretek között jártak volna el, ezt akár több hétig tartó procedúra előzte volna meg: az órát például elvitték volna az illetékes közgyűjteménybe - ebben az esetben az Iparművészeti Múzeumba -, ott jó pár nap után és jó pár (5-15) ezer forintért cserébe szakvéleményt kaptak volna. Azzal felkeresték volna
Ugyanígy kellett volna eljárniuk, ha ötven évnél régebbi néprajzi, műszaki tárgyról, könyvről, térképről, kottáról, ásvány- vagy lepkegyűjteményről van szó, nem beszélve a képzőművészeti alkotásokról. Ezek ugyanis műtárgyak.
A tortúra után legálisan vihették volna őket külföldre, korlátlan időre. Bár a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalhoz tartozó Műtárgy-felügyeleti Iroda küzd azért, hogy ezt az eljárást egyszerűsítsék, és ne kelljen mindent elcipelni a közgyűjteményekhez láttamozásra, egyelőre nem jártak sikerrel. (Többek között a múzeumok miatt, akik nem szeretnének lemondani az ebből befolyó pénzről.) A közeljövőben, azt remélik, legalább enyhíthetnek a szigoron: az ötven évet könyv és bélyeg esetében száz évre, a közlekedési eszközökében 75 évre változtatnák.
De térjünk vissza az előző példához. Ha a kivitelre szánt tárgy bemutatásánál pechjük van, fennakadnak a szűrőn: megindul a netán védettség alá vétellel záruló eljárás.
- A védettség intézménye az 1920-as évek óta létezik Magyarországon - mondja a Műtárgy-felügyeleti Iroda vezetője, Buzinkay Péter. - A korlátozó jogszabályokat mindig valamiféle történelmi-gazdasági szükség hívja életre. Akkoriban a Monarchia felbomlásával, az önálló magyar állam létrejöttével műtárgykivitellé minősült át az addig határokon belüli műtárgyforgalom, és rohamosan apadni kezdett a gyűjtői réteg által összevásárolt készlet. Európában máshol is hasonló védelmi gyakorlat alakult ki, ott a megerősödő amerikai tőkések felvásárlási rohamának megakadályozására.
A magántulajdon szentségét még szem előtt tartó jogszabály a második világháború után, 1949-ben - a pénzszűke és még inkább a gyűjtői réteg menekülése miatt - szigorodott: a védett műtárgyak kiviteli tilalmává. És így van ma is.
A mindig is állami feladatként funkcionáló tevékenységet 2004 óta végzi a Műtárgy-felügyeleti Iroda. Nyilvántart minden egyes védett darabot tulajdonosostul. Munkatársai rendszeresen szemléznek: kiszállnak a helyszínre, hogy ellenőrizzék a műtárgy állagát, tárolási körülményeit. Az iroda engedélyezheti a kivitelt, de csak kivételes esetben - kiállítási vagy restaurálási céllal - és csak meghatározott időre. Ez évente úgy kétszázötven esetben fordul elő. (Nagy ritkán végleges kiviteli engedélyre is van példa. Nemrégiben régészeti leletként nyilvántartott állatcsontok külföldre szállításához járultak hozzá, roncsolásos vizsgálat céljából.)
- Sokba kerül és felesleges a mintegy tízmillió tárgy felügyelete - állítja Buzinkay. - Az akkori miniszter 1994-ben már kiadott egy utasítást, amelynek nyomán volt részleges revízió - a Néprajzi Múzeumban kilenc éve le is zárult. A teljes körű felülvizsgálat azonban csak most kezdődhet meg.
A Magyar Nemzeti Galériában tíz éve folyik a kutatómunka. Minősíteniük kell a magántulajdonban lévő tízezer védett magyar festményt. Ezer maradhat kiemelt státusban: az életművek meghatározó darabjai. A többivel - a védettség megszüntetése után - szabadon rendelkezhet a tulajdonos.
Művészenként fognak haladni, mondja az irodavezető, de a munka során egy-egy gyűjtő anyagát megpróbálják egyszerre rendezni. Bizonyos esetekben pedig soron kívül megvizsgálnak egy adott műtárgyat. Ahogy a decemberi Kieselbach-árverésen megindították a Csontváry-kép védettségi eljárását, ami a határozat meghozataláig időleges védettséget jelent. (Bár ennek tényét bemondták az árverés megkezdésekor, mégis külföldi vevő fizetett érte 230 milliót, vállalva a rizikót, hogy a kép végül marad Magyarországon.)
Sokan attól tartanak, a revíziós eljárás eredményeképpen kiürül az itthoni állomány. A szakember szerint csak a túlzott korlátozás szűnik meg az uniós normáknak megfelelően. Így végre jelentős magyar műtárgyak is belekerülhetnek a világ műkereskedelmébe.
Újdonság, hogy ezentúl a védés során - a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségén keresztül - műkereskedők is képviseltethetik magukat. Azaz szavazati joggal bírnak az ez ügyben eljáró - tavaly májusban létrehozott - Kulturális Javak Bizottságának tanácskozásain. A műkereskedőkön kívül további hat intézmény - a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia, a Szépművészeti Múzeum, az Országos Levéltár és az Országos Széchényi Könyvtár - egy-egy szakembere dolgozik kétéves megbízatással a bizottságban. Ők jelentik a garanciát a határozatok szakmai megalapozottságára.
Az előzetesen megküldött szakvéleményen kívül maguk a résztvevők is tájékozódnak a havonta esedékes napirendi pontokról. Komolyabb vita eddig az ötvenből egyetlen esetben alakult ki: Szőnyi István Beszélgetők című festménye kapcsán. Bár az aukciós katalógus jócskán felmagasztalta a képet, amikor megindult az eljárás, éppen az ellenkezőjét - hogy nem főmű - állították a tulajdonosok. Azzal is érveltek, hogy a kép a külföldi gyűjteménybe kerülve a határokon túl népszerűsítheti a magyar festészetet. Mivel a tulajdonos ez irányú elkötelezettségét nem tudta alátámasztani, sőt nem is jelentkezett, a tagok úgy döntöttek: jobb, ha védetté nyilvánítják a remekművet.
