A Magyar Kultúra Napját évről évre megünnepeljük a rendszerváltás óta. S azért épp január 22-én, mert Kölcsey Ferenc - aki a maga korában korszerű kulturális programot is indított - 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.

Persze hallottam már olyan véleményeket is, "miért van szüksége a kultúrának hivatalos ünnepnapra", vagy "kinek jó ez, mit ér vele a kulturális élet", de nem idéznék többet a fanyalgó kedvrontóktól. Mert másként gondolom. Van egy olyan napunk, szükségünk is van rá, amikor a nemzeti kultúránkat ünnepelhetjük, a művészet jelenségeit, kulturális vívmányainkat, csúcsteljesítményeit a szellemnek. Hagyományainkat, de a magyar kultúra kreativitását is, a kulturális szereplőknek a kulturális életet megújító szándékát. Köszönet illeti az alkotókat, művészeket, kultúránk itthoni és külhoni közvetítőit, művelődésszervezőket, intézményvezetőket, tanárokat, civil köröket, mecénásokat, és még sorolhatnám, akik a magyar kultúrát társadalmunk közösségi erejévé teszik.

Amikor múlt év végén nyilvánosságra hoztuk kulturális modernizációs programtervünket, abból indultunk ki: a nemzeti kultúra nyitott, nem pedig kirekesztő kultúra, fogékony a modern kor hatásaira, azokat képes megérteni, tudatosan "kezelni", szabadon integrálni is. Szó sincs arról, hogy ne törekednénk kulturális hagyományaink, szokásaink ápolására. De a nemzeti kulturális örökség védelme sem jelentheti azt, hogy állítsuk meg az időt, vagy fordítsuk vissza, és szabjunk gátat a kulturális haladásnak.

Kulturális programtervünkkel világossá akartuk tenni, hogy a rendszerváltozás óta eltelt 17 év tanulságai miatt újra kell értelmezni a kulturális politika szerepét, feladatait.

Sokszor mondtam, már előző kulturális miniszterségem idején is, miért teszek éles különbséget kultúrpolitika és kulturális politika között. A kultúrpolitika megrendel, diktál, minősít. A kulturális politika kezdeményez, keretet ad, hogy minden kultúra kifejezhesse és megmutathassa magát, a finanszírozás feltételéről világos programot nyújt, kooperációkra törekszik. Fontosnak tartom: az államnak hosszú távon is feladata és szerepe van a kulturális életben. Nem akar innen "kivonulni", de kerüli a rátelepedésnek, főként a rápolitizálódásnak még a látszatát is. Óvja a nemzeti kulturális örökséget, és közben támogat minden olyan innovatív, kreatív teljesítményt, amelyben a "jövő hagyományait" látja. Ugyanakkor a kulturális politikának fel kell oldania azt az ellentmondást, hogy a kultúra területén egyszerre van jelen a pénzhiány és a pazarlás. A kulturális politikának - mellébeszélés helyett - pontos választ kell adni arra: hol húzódnak az állami szerepvállalás lehetőségeinek, értelmének a határai, miként teremthetők meg a kultúra finanszírozásának egyéb forrásai.

Magyarország kulturális politikájában ma a modernizáció a tét. Számos sikeres vagy kevésbé sikeres kulturális projekt, akció valósult meg az elmúlt tizenhét évben. De olyan átfogó program, amely a kulturális modernizáció fő irányait meghatározta volna, most először készült. Decemberben fogadta el ezt a kormány, s nyílt vitaanyagnak szánjuk. Ami arra is utal: nem valamiféle megfellebbezhetetlen igazságot próbálunk elfogadtatni a társadalommal, ám a "félrebeszélést" is kerüljük. Konstruktív diskurzust várunk, amelytől - remélhetőleg - már önmagában is sokat megtudunk magunkról. Hazai tudományos konferencián hangzott el a következő: "Ha Magyarország leküzdi a kisszerű ellenségkép-formáló hajlamait, ez olyan energiákat szabadíthat föl, hogy rövid időn belül Európa kulturális és tudományos központjává válhatunk." Hát nem nagy a tét?

A kulturális modernizációs program irányai közül első helyre került a kulturális vidékfejlesztés, amelynek alapgondolata: a kulturális javakhoz való hozzáférés javítása, az esélykülönbségek csökkentése, a hagyományőrzés, de a hagyományteremtéssel nyitás az új felé is, illetve a művelődés szétaprózott közösségi helyszíneinek integrálása gazdaságosabb multifunkcionális közösségi terekbe. Nem tudom azt mondani, bár szeretném, hogy holnapra megszűnnek az esélykülönbségek, és soha többé nem kell foglalkozni a kulturális leszakadással. De azt állítom: olyan programokat indítottunk el, amelyek már rövid távon is mérsékelhetik a társadalom tudásbeli és szellemi megosztottságát.

Még az uniós csatlakozásunk előtt olvastam egy felmérést arról, milyennek látják a magyarokat Európában. Azt mondták rólunk: nagy kultúrájú, művelt, civilizált, kreatív nemzet vagyunk, tele tehetségekkel, s komoly jövő előtt állunk. (Hozzáteszem: az akkori vizsgálat szerint minket, magyarokat rendkívül szolidárisnak tartottak, akik törődnek egymással.)

De vajon kellőképpen meg tudjuk-e becsülni a tehetségeinket? Erre az egyetlen teszt: megbecsülnek-e ők minket. Ezért is lett a második nagy programkör: tehetséggondozás, kultúra és oktatás viszonyának elmélyítése. Mindenekelőtt azt tartottuk szükségesnek, hogy készüljön országos kulturális-művészeti ösztöndíjleltár, és hatásvizsgálat az ösztöndíjakról, amire még nem volt példa a rendszerváltozás óta. Így arról is átfogó képet kapunk, mely területen segíthetjük még az alkotómunkát, a fiatal művészeket, az új kezdeményezések létrejöttét. Nem most fogalmazom meg először: tudatos kulturálisfogyasztó-nevelésre van szükség. Olyan új irányok megjelenítését tervezzük az oktatásban, amelyek a kultúrát a gyerekkortól kezdődően "beépítik" a mentalitásba, és természetesen fejlesztik a kreativitást is.

Mielőtt a modernizációs program harmadik pontjára röviden rátérnék, hadd idézzek föl egy személyes történetet a közelmúltból. Néhány héttel ezelőtt hivatalos úton jártam Kínában, és Sanghajban meghívtak a konzervatóriumba. A rektor fogadott. Miután bemutatkoztunk, rögtön azt mondta nekem: "Kodály Zoltán." Elbűvölten jegyeztem meg: "Hát ismeri Kodály Zoltán nevét, nyolcezer kilométerre Magyarországtól?" Meghökkent a rektor úr: "Kérem, ne sértsen meg, nálunk Kodály életműve szigorlati anyag. Egyébként Ligeti György és Kurtág György műveiből is kötelező vizsgázniuk a diákoknak."

Úgy látszik, a világ már "döntött" rólunk: a kultúrát helyezte országképünk fókuszába. Nyilván fölösleges magyarázni, mennyire meghatározó szerepet játszanak a kulturális értékek egy nemzetről kialakult képben, s a kulturális politikára, a kulturális diplomáciára milyen lényeges feladat jut az országképformálásban. Viszont mivel az utóbbi években elfeledkeztünk arról - igen, lehet azt mondani kritikusan, akkor is ugyanez a kormány volt hatalmon -, hogy európai uniós tagállamként határozottabb, régi kliséktől mentes, kreatív és újszerű, ugyanakkor hangulatos országképet építsünk, ezért a kulturális modernizációs program fő irányai közé beemeltük az "országképet" is.

Azokban az országokban, ahol tudatos országképépítés folyik, egyértelműen fölismerték a kultúrának a versenyképesség-növelő erejét. Nézzük csak meg a szomszédos... De ne nézzük! Inkább azonnal kezdjünk el gondolkodni, vitázni arról, milyen legyen a modern Magyarország új országképe. Igazuk van azoknak, akik azt mondják: közös ügyünk önképünknek és az ország arculatának az alakítása. Olyan óriási a vetélkedés az "országképek" között, hogy ha nem lépünk rögtön, kiiratkozunk a mezőnyből, s két év múlva legfeljebb azon vitatkozhatunk, miért is ment el mellettünk a világ.

Apropó: ország és képek... Még emlékszem arra, amikor pár évvel ezelőtt kétkedő kérdéseket kaptam újságíróktól: ugyan, minek Magyarországra az egyetemes kultúrtörténetből nagykiállításokat hozni, amikor körülöttünk Bécs vagy Prága lefedi a tárlatpiacot? Azt feleltem akkor: bízzuk ezt rá a kreatív és leleményes intézményvezetőinkre, akik jobban tudják, hogy a kiállítások hatásai nem oltják ki egymást, ellenkezőleg. Szerintem ma már kimondhatjuk: fölkerültünk az európai tárlattérképre, Bécsben, Pozsonyban, Prágában, de még Párizsban is hirdetik nagykiállításainkat, sőt bizonyos komolyzenei koncertjeinket.

Az országképhez tartozik az is: 2010-ben Pécs lesz - Isztambul és Essen mellett - Európa Kulturális Fővárosa. Mondhatjuk, tipikusan lokális program, hiszen Pécs nyerte el a címet. De sikere az egész országra kihat. Így a kulturális politikának afféle katalizátorként segítenie kell a megvalósítását, a cím tartalommal való kitöltését.

Korábban már bejelentettem, hogy létrehozzuk a Magyar Kultúra Követe címet. Először idén, egészen pontosan holnap - kapcsolódva a Magyar Kultúra Napjához - adjuk át a "megbízást" olyan személyeknek, akik Magyarország "emblémái", nevük, tevékenységük a világon mindenütt ismert, elismert, részei az országképnek. Akiktől a világ szívesen fogadja a magyar kultúra hirdetését.

De beszélhetünk akár kulturális vidékfejlesztésről, országképről, tehetséggondozásról, nagykiállításokról, azt látjuk: a kultúráról szóló közbeszédben ma is leginkább a finanszírozás kérdései vetődnek föl. Programunkban kiemelt helyet kapott a finanszírozás feltételrendszerének átalakítása, amely arra épít: az elkövetkezendő esztendőkben kulturális célra nem várható lényegesen nagyobb összeg az állami költségvetésből. Viszont módot találunk arra, miként ösztönözzük új finanszírozási formák kialakítását - megteremtve a művészeti, a kulturális és az üzleti szféra kapcsolatait.

Ezek azok a fő irányok - a konkrétumok megtalálhatók a minisztérium honlapján -, amelyekhez szeretnénk, ha minél többen hozzászólnának. Ha úgy tetszik: társadalmi szintű dialógust kezdeményezünk a modern, kulturált Magyarország létrehozásáról, ahol a legnagyobb közös érdek az együttműködés, a közös tervezés, a közös felelősség.

A szerző oktatási és kulturális miniszter