Mert jó az embereknek, ha gőzerővel folyik az állami szolgáltatások visszanyesése? Nem. Fontos ugyanakkor a költségvetési bevételek és kiadások egyensúlyba hozása? Igen. Mindenki, aki csupán e kérdéspár egyik elemét tartja válaszra érdemesnek, súlyos aspektusvakságban szenved - márpedig a szembenálló politikai felek lényegében "beosztották" egymás közt a fenti témákat. Ki a büdzsére, ki a megélhetésre fókuszál - könnyen belátható taktikai megfontolásokból.

Minthogy az állampolgári gusztus hagyományosan pokolra kíván mindenféle pénzelvonást, igen tanulságos, ami az elmúlt hónapokban a kormány támogatottságával történt. Az önkormányzati választások körüli mélypont után a szocialista párt múlt év végére ismét feljött. A Medián legfrissebb, pár napos adatai szerint a teljes népesség körében ma is csupán tíz százalékkal van lemaradva a Fidesz mögött. Az én értelmezésemben ez meglepően kis különbség a reformsokk erejéhez képest. A biztos pártválasztóknál a Fidesz természetszerűleg erősödött (erről bővebben később), az MSZP azonban decemberhez képest itt is hibahatáron belül stagnál - vagyis a baloldali szavazók múlt év végi visszaszivárgása nem látszik fordulni. (Hasonlót tapasztalhattunk egyébként a Bokros-csomag katarzisa után is egykoron.)

Körvonalazódni látszik tehát egy - igaz, korántsem többségi - társadalmi réteg, amelyet szintén negatívan érintenek ugyan a kormány döntései, mégis, ha választania kell, némi lamentálás után végül támogatja a gyurcsányi politikát. Kézenfekvő kérdés, hogy miért. Azt például élből kizárhatjuk, hogy mindez a kormány letaglózó zsenialitásának felismeréséről szólna. Durva leegyszerűsítésnek tűnik viszont az a sztenderd megfejtés is, miszerint kizárólag az őszi zavargások után kiújult Orbán-fóbia állna a jelenség hátterében. (Ez inkább arra a baloldali kemény magra lehet igaz, amelynek még a legnehezebb időkben sem fordult meg a fejében, hogy megvonja bizalmát az MSZP-től.) Trendről persze korai volna még beszélni, ám mintha léteznének olyanok, akik a nagypolitika verbális csinnadrattáitól függetlenül mérlegelték az írás elején feltett két alapkérdés viszonyát. Hogy talán nem kéjes sanyargathatnékból teszi a kormány azt, amit. Ha úgy tetszik, innen nézve a reformokat kísérő közvélemény-kutatási eredmények mozgását akár a közmondásos honi panaszkultúra és az alkalmazkodás, illetve motiváltság újfajta, régóta áhított ethoszának küzdelmeként is vizsgálhatjuk.

Még mielőtt kinyílna az a bicska, rögtön hozzáteszem: mindez három kiegészítéssel igaz.

1. Jól tudom, hogy léteznek olyanok (nem is kevesen, sőt, bántóan sokan), akiket húsba vágóan érintenek a kormány lépései. Tőlük nem várható el, hogy rezonáljanak a reformok állampolgári öntudatról szóló implicit tartalmára. Vannak viszont, akiknek kényelmetlen ugyan, hogy itt-ott drágul az élet, de - ne legyünk képmutatóak - képesek kigazdálkodni a mostani pluszterheket. Hiba volna, ha a statisztikák alapján próbálnánk meghatározni ezt a kört - lásd még az eltitkolt jövedelmekről szóló rémisztő becsléseket, és az adókerülés mint össznépi sport közhelyét. (Az országos méretű mélyszegénység teóriáját avatott bevásárlóközpont-látogatóként elvetném.) Ebben a körben merül fel valós dilemmaként, hogy belegondolnak-e az állami be- és kifizetések - amúgy nem túl komplex - összefüggésrendszerébe. Az imént tehát róluk beszéltem.

2. Hangsúlyozottan nem gondolom, hogy közteherviselési ügyekben akkor tekinthetők felnőttnek a magyar állampolgárok, ha lelki vigyázzba vágják magukat, amint Gyurcsány Ferenc megjelenik a képernyőn. Alkalmazkodás alatt sem azt értem, hogy bele kellene nyugodni a kormány nemritkán ad hoc reformötleteléseinek hektikusságába. A modern elosztórendszerek működésmódjához való alkalmazkodásról beszélek - egy újfajta állampolgári attitűd csírájáról, mely szakít az állammal szemben támasztott paternalisztikus elvárásokkal, mert belátja az adóforintok és a kapacitás közti vastörvényeket.

3. Nem véletlen, hogy elsősorban az MSZP támogatottságának alakulásában keresem a szemléletváltás jeleit. Afféle pudingpróbának tekintem ugyanis baloldali szimpatizánsoknak a reformokra adott reakcióit - amelyekből kiderül, hogy a korábbi imázskampányban beharangozott elméletek után vajon a mindennapi öngondoskodás ötletére is vevő-e a szocialista tábor. Ha ők nem értik, hogy a kormány mit és miért tesz, akkor mások sem fogják.

De nemcsak az meglepő, hogy az ismert rövid távú reformhatások (lakossági többletterhek, olykor több macera) ellenére jelentősnek mondható szavazóréteg támogatja a kormány elképzeléseit. Hanem az is, hogy az ellenzék relatíve mily kevéssé volt képes a kedélyeket borzoló intézkedésekből népszerűségi fronton profitálni. Papírforma szerint egy ilyen csomag után kétharmadon kellene állniuk - ehhez képest meggyőzően vezetnek ugyan (a biztos pártválasztók körében 16 százalékkal, megint csak a Medián szerint), ám a magabiztos helyhatósági taroláshoz képest bizton gyengültek. És ami még különösebb: januári ismételt erősödésükkel párhuzamosan csökkent (!) azok aránya, akik ma lemondatnák Gyurcsány Ferencet. Hogyhogy nem ragadott meg többeket az ellenzék - amúgy igen szavazóbarát - megélhetési érvelése? Miért nem tudta a Fidesz támogatottságban mérhető politikai aprópénzre váltani a magyar emberek rendszerszerű változásoktól való közismert ódzkodását? A Jolly Joker elemzői válasz itt is megvan: Orbán az elmúlt hónapokban olyan taktikai szarvashibákat követett el - a kormánynak adott ultimátumtól kezdve az utcai zavargásokról szóló kétszólamú beszédig -, hogy már nem képes integrálni és megszemélyesíteni a méltatlankodó hangokat. (A csalódottak inkább a politika egészétől fordulnak el, mintsem hogy ellenzéki szavazókká váljanak.) Létezik azonban egy komplexebb magyarázat is, amely a Fidesz hitelvesztését más módon állítja középpontba.

A felszínen sokáig a megszorítások és a reformok elkerülhetősége mellett lándzsát törő domináns ellenzék pozíciója ugyanis az idő előrehaladtával egyre kevésbé tűnik tarthatónak. Először akkor merülhetett fel a nagyérdeműben, hogy talán nem létezhet fájdalommentes megoldása a helyzetnek, amikor nyilvánosságot kapott a Fidesz két egykori vezető gazdaságpolitikusa által "lektorált" CEMI-tanulmány. E privát szférából érkező, gazdaságfejlesztési restrikciós csomag ugyanis példának okáért szintén tízezres pedagóguselbocsátást tart szükségesnek - és az alternatív programon szerepelt Chikán Attila és Járai Zsigmond neve is. Aztán következett a Varga Mihály-féle beismerés, hogy tulajdonképpen a Fidesz választási programja sem tartható. A legutóbbi időkből pedig ott van egy kiszivárgott orbáni elszólás, miszerint más a politika és más a gazdaság (vagyis mond ő sok mindent az embereknek, de nem kell mindent nagyon komolyan venni). A Fidesz kurrens programalkotási konferenciasorozata sem éppen azt jelzi, hogy csak úgy egyszerűen vissza lehetne térni a 2006-os választások körüli gazdaságszervezési viszonyokhoz. Márpedig ha nincsen komoly politikai erő, amely reálisnak tartja a fájdalommentes cselekvést, akkor a változások vad ellenzésének is jóval csekélyebb tere lehet - gondolhatják sokan és helyesen. (Erre utal, hogy Gyurcsányt is mind kevesebben mozdítanák el a mérések szerint.)

Az ellenzék - hangsúlyozottan - relatív népszerűtlenségének hátterében tehát nem csupán a demokráciadeficit problematikájának már-már hisztérikus túlreagálása áll, hanem bizonyos értelemben a már említett össznemzeti panaszkultúra megroppanása, "elbizonytalanodása" is. Valamiképpen annak a belátása, hogy mindnyájan egy hajóban evezünk, és nem úszható meg a szemléletváltás. Ez az állampolgári öntudat változásának alig kontúrozott, de áttételesen mégis tetten érhető második rétege.

Vagyis nem csak azok között áll fenn társadalmi feszültség, akiket drasztikusan érint a Gyurcsány-kormány politikája, és akiket érdemben nem ráz meg. (Ha belegondolunk: akik keservesen és kilátástalanul küzdenek a megélhetésért, azoktól semmi alapunk rendszerszerű helyzetértékelést várnunk - mint ahogyan a rendszerváltozás nyertesei részéről sem valami nagy kunszt, ha fogékonyak a makrogazdasági logikára és az öngondoskodás primátusának szólamaira.) Létezik egy másik, sokkal érdekesebb törésvonal is. Azon, zömmel szocialista támogatók között, akik nem szeretik ugyan az elvonásokat és a status quo bolygatását, mégis alapvetően bizalmat szavaznak a kormány politikájának (mondhatni védik azt), és azok között, akik bár legbelül tudják, hogy igenis szükség van rendszerszerű változtatásokra, mégis támadják a kormányt. Mindenre tüzelnek, ami mozog. Ezek a reformpolitika fogadtatásmátrixának szociológiailag legtanulságosabb rubrikái. Nemcsak a lemaradók és a sikeresek között húzhatunk tehát egyértelmű határt, ha Magyarországról beszélünk, hanem lassacskán artikulálódni kezd egy állampolgári önértelmezésbeli különbség is - amely részben a pártpreferenciák mentén szerveződik.

A nemzetkarakterológiai fordulattól persze még messze vagyunk. Részint a nagypolitika dilemmáival szembeni érdektelenek milliós tömege miatt, no meg azért is, mert ma még senki nem tudja, hogy mit hoz majd 2007. Vajon mennyien gondolják úgy, hogy márciusban érdemes újrakezdeni valamit? Hoznak-e valamiféle hangulatváltozást a tavaszi tisztújítások? Hát a népszavazási kezdeményezés kimenetele? Tényleg szélesebb társadalmi egyeztetés előzi majd meg idén a kormány döntéseit, ahogyan azt önkritikusan ígérik? A politikai béljóslás csábító lehetőségének nem könnyű ellenállni, de nem volna szerencsés belesétálni egy olyan csapdába, mint Orbán Viktor 2006 szeptemberében. Akkor ugyanis magabiztosan azt mondta; ha a koalíció elveszti az önkormányzati választásokat, akkor viszsza kell vonnia a csomagját, vagy megbukik. Hozzátéve: "harmadik út nincs". A reformérintettség - reformelutasítás mátrixát figyelve azonban ma úgy tűnik, a harmadik útnak is lehet még esélye. Ettől persze még nem kétséges, hogy a címben megidézett sikerműhöz hasonlóan a következő hónapokat is a párhuzamos történetek és mesterséges érzelmek jellemzik majd.