"Mintha belém csapott volna a villám!", markolta görcsösen az arany szobrocskát Whitaker a sajtószobában, miután alaposan kibőgte és kidadogta magát a színpadon annak a pár milliárd külföldi és 20 millió amerikai tévénézőnek, aki végigülte Hollywood első idei öntömjénezését, vagyis a 64. Golden Globe- díjkiosztást.

Annyira azért nem lepődtünk meg, amennyire Whitaker, hogy a Hollywoodi Külföldi Tudósítók tollát ezúttal nem a sztárájulat boszorkánya, hanem a művészet múzsája fogta. Igaz, DiCaprio két veretes stúdiófilm főszerepben (A tégla és Véres gyémánt) bokszolt saját magával, Whitakernek viszont egyetlen csipetnyi független film (Az utolsó skót király) is elég volt, hogy kaméleonként beleolvadjon Idi Amin, a hírhedt ugandai diktátor bőrébe.

- Mikor felolvasták a nevét, szinte plafonig ugrott a székből.

- Esküszöm, semmire nem emlékszem, csak arra, hogy odafordultam a feleségemhez, megpusziltam, aztán valahogy fölkeveredtem a színpadra és összevissza motyogtam.

- Ennyire nem számított a győzelemre?

- Minél nagyobb a zsizsegés, annál kevésbé meri beleélni magát az ember, mert a végén mindig pofára esik.

- Pedig messze nem volt ilyen bizonytalan, mikor tavaly szeptemberben a torontói filmfesztiválon megszólalt a Golden Globe és Oscar harang.

- Mert a kezdeti lendületben engem is elkapott a gépszíj, hogy talán végre most már elismernek. Főleg ennyi év után és egy ilyen fontos filmért, amin rengeteget lódíthat egy jelölés, hogy behozza a nézőket a moziba. Aztán kijózanodtam, mert már annyiszor beugrattak, hogy majd a Shieldért, a Siró játékokért, a Madarakért és soha semmi.

- És a nagy nap reggelén hogy ébredt?

- Ahogy szoktam. Későn. Tizenegy körül kikászálódtam az ágyból, csináltam egy lórúgás kávét és elkezdtem tuningolni magam, hogy fő a pozitív gondolkodás. Közben az asszony javában pepecselt a tükör előtt, úgyhogy jobbnak láttam békén hagyni, inkább kimentem a kertbe. Mire előkerültem, már tűvé tették értem a házat, hogy elkésünk, piff-puff beleugrottam a szmokingomba és irány a Hilton.

- Ha Idi Amin élne, mit kérdezett volna tőle?

- Hogy tényleg lemészároltatott-e 300 ezer embert és hánynak a haláláért érzi személyesen felelősnek magát. Meg azt, hogy mikor hatalomra került, tele volt jó szándékkal, de vajon tényleg annyi jót tett Ugandának, amennyit tervezett, és ha igen, mit és hogyan. Hogy kiket szeretett igazán és kiket tekintett ellenségeinek. És persze megkértem volna, hogy nézze meg a filmet és mondja el őszintén a véleményét. A forgatás előtt elvittek az öccséhez, aki először nem akart velem szóba állni, aztán belelendült, végül nagyon kiborult, mert berezelt, hogy mit művelünk a bátyjával. Nyugtattam: nemhogy kérték, hogy Ugandába jöjjek, nekem kellett megharcolni érte, ugyanis az ország északi részében dúlt a háború. Talán ebből fölfogta, hogy nem akarok egyoldalú képet festeni Aminról. Nem véletlenül vádolt a stáb azzal, hogy a forgatás alatt egy percre sem estem ki a karakterből. Nem utánozni akartam Amint, hanem magamba gyömöszölni, és ezt csak akkor lehet, ha az ember tökéletesen ismeri és átveszi a figura öszszes rezdülését, egész gondolkodásmódját, a viselkedését, a mimikáját, még a hanghordozását is. Még vadabbat mondok: a humanizmusát, aminek a morzsája kétségtelen, és az üldözési mániáját, ami végül a vesztébe sodorta. Ez az ember ugyanis rettegett. És úgy védekezett, hogy vagdalkozott.

- Meg a skizofréniáját.

- Próbálták ráhúzni, de sosem bizonyították. És a 45 gyerekéből egyik se örökölte. Szerintem csak rosszindulatú pletyka.

- El lehet játszani egy véreskezű diktátort úgy, hogy az ember teljesen zsebre vágja az előítéleteit?

- Aki kritikával közelit egy szerephez, már el is vesztette a kulcsot a figurához. Először is megnéztem Barbet Schroeder dokumentumfilmjét, a legjobb forrást, mert ebből megtudtam, hogy Amin szeretett kiöltözni, fürdött a nyilvánosságban, rajongott a sajtóért. Volt egy csomó negatívum, amit elhessegettem magamtól, mint ahogy olyan is volt, amit elfogadtam és beépítettem, miután bejártam Amin összes kínzókamráját, a palotáját és az életének legtöbb helyszínét. Voltam a Meta ültetvényen, ahol született, beszélgettem öregekkel, akik ismerték gyerekkorából, mikor bokszolt és rögbizett. Azt mondták, nagyon jó fej volt, viccelődős, bulizós alak, aki a társaság kedvéért még tangóharmonikázni is megtanult. Csóró családból jött, gyorsan ment előre a seregben, kiemelték, a Sandhurst katonai akadémiára küldték, de nem azért lett Obote alatt vezérkari főnök, mert a nagy dumájával mindenkit levett a lábáról, hanem mert iszonyúan profi volt. Mikor hatalomra került, örömtüzet gyújtott az ország. Obote viszont már akkor sejtette, hogy a karizmatikus Amin számára a határ a csillagos ég, és meg akart szabadulni tőle.

- A nép viszont még sokáig azt gondolta, amit a diktátorokról gyakran szoktak, hogy ő az ország atyja.

- Ez nagyon veszélyes, de a diktátorok természete, hogy jogot formálnak rá és gyakran tartósan el is tudják hitetni a társadalommal. Ugyanis a legtöbb ember, ahogy annak idején én is, abból indul ki, hogy ha az apu mondja, nincs kecmec, majd akkor dirigálok magamnak, ha nagy leszek. Ma már persze nekem is világos, hogy a politikusok nem a szüleim, hanem tőlünk kapták a hatalmat, és jogunk, sőt kötelességünk számon kérni, ha megpróbálnak visszaélni vele

- Ilyen elmélyülés után hogy tudta levetkőzni a szerepet?

- Szó szerint egy jó nagy zuhannyal és súrolókefével, mert lelkemre mondom, azt gondoltam, ha lesikálom magamról Amint, túl vagyok rajta. A hangján, a lelkén, a paranoiáján. És mázlimra, rögtön elkezdtem egy másik filmet.

- Merő irónia a cím, Az utolsó skót király?

Nem. Idi Amintól ered. Egy idő után már annyi titulust aggatott magára, hogy úgy gondolta, ez is belefér. Mellesleg nem is nyúlt nagyon mellé, mert ez a film különböző kultúrák összecsapásáról is szól. Idi Amin rajongott a skótokért, nem is véletlenül. A középkorban a skótoknál ugyanúgy működtek a klánok, ugyanúgy imádták a zenét, ugyanolyan ceremóniával indultak csatába, ugyanúgy orális kultúrának hódoltak, mint az ugandaiak. Persze Amin idejében már egész más volt a helyzet, de ő még mindig az elnyomott népet látta bennük, a britek ellenségét, akiket fel kell szabadítani. És van is benne logika: ha felszabadítom a testvéreimet, én leszek az utolsó király. Az utolsó... skót király

Hollywood, 2007. január

FOREST STEVEN WHITAKER

1961. július 15-én született a texasi Longview-ban, apja biztosítási ügynök, anyja tanárnő, aki öt gyerekét nevelte, közben egyetemre járt. Whitaker Kaliforniában nőtt fel, sportösztöndíjjal kezdte főiskolai tanulmányait, de abba hagyta a futballt és operaénekesnek készült, mielőtt színésznek állt. Először tinifilmekben játszott, majd A pénz színében (1985) kapott szerepet Paul Newman partnereként. Epizódalakításaira A szakasz (1986), A jó reggelt, Vietnam (1987) című filmekből emlékezhet a néző, majd Clint Eastwood kérte fel a "Madár" (1988) című filmre, melyben Charlie Parkert alakította. Ezért az alakításért a cannes-i filmfesztiválon a legjobb színész díjával jutalmazták. 1992-ben kapta következő kimagasló lehetőségét a Neil Jordan rendezésében készült "Síró játékok" című filmben, melynek sikere lehetővé tette számára, hogy rendezőként is kipróbálja magát (Strapped az HBO-nak, kis és nagy költségvetésű filmek sora Hollywoodnak: Blown Away, Species, Body Snatchers, Jason's Lyric, Smoke). Színészként nem idegenkedett semmilyen figurától, Robert Altman felkérésére eljátszott egy homoszexuális szerepet a Pret-a-Porterben (1994), majd Buddy Chesterként visszatért a dzsessz nagyjaihoz a Showtime TV számára készült "Lush Life"-ban. 1999-ben Jim Jarmusch rendezésében a Szellemkutya című filmben játszott, majd több tévéfelkérést követően David Fincher A pánikszoba című filmjében (2OO2) és a Telefonfülke (2OO2) című filmben. 2OO4-ben állandó szerepet vállalt a Shield c. tévésorozatban, 2OO6-ban kimagasló sikert ért el a Last King of Scotland (Az utolsó skót király) című film címszerepében, melyért elnyerte a Golden Globe-dijat. Whitaker nős, feleségének előző házasságából származó kislányával és közös kisfiúkkal Los Angelesben él.

Arany Glóbusz a kézben!