Pedig a társadalmi összetartásra, együttműködésre, szociális gondoskodásra való hajlam nem a GDP szintjétől függ, hanem azoktól a társadalmi hiedelmektől, ideológiáktól, amelyek alapján egy-egy társadalom szerveződik. Az amerikai kapitalizmust az európai közösségi társadalmakból kiváló, mobilis népesség hozta létre, amely az új világban csak magára számíthatott, ritkán hozott létre tartós közösségeket, és hiedelmei a versenyről, az egyén abszolutizálásáról szőtték az "amerikai álmot", amelyben az együttműködés, a közösségi érdek, az előnyökről történő önkéntes lemondás mások érdekében nemigen jelenik meg.

Az egyének közötti verseny - mint a legfőbb jó egyetlen forrása - szabályos ideológiává fejlődött, és természetesen behatolt a viselkedéstudományok területére is. Az etológia és a genetika határterületén, Amerikában fejlődött ki a szociobiológia, amely az állatok és az emberek viselkedésének evolúciós kifejlődésével foglalkozik, és évtizedeken keresztül az volt az alapállítása, hogy bármilyen állati vagy emberi viselkedésforma (amelynek genetikai alapjai vannak) megjelenése megmagyarázható az evolúció két alapvetőnek tekintett mechanizmusával: a mutációval és a természetes szelekcióval. Ezt a tételt egyébként az állatok esetében a legtöbbször sikerült is igazolni. Sokunk számára viszont az ember kivételnek tűnt. Az ember hajlandó táplálékát társaival megosztani, és nemcsak rokonokkal. Az ember védelmezi, ha szükséges, felneveli idegenek elhagyott gyermekeit is. Az emberi közösségekben törődnek az öregekkel, betegekkel, rokkantakkal. Ezek mind olyan viselkedésformák, amelyekről könnyű kimutatni, hogy ha csak az egyedek közötti szelekció működik, és állandó, kíméletlen verseny van a fajtársak között, akkor ilyen tulajdonságok nem maradhatnak meg tartósan egy faj viselkedéskészletében. Ezek az ellenvetések azonban nem sok vizet zavartak. Sokáig csak a deviáns, megalapozatlan, félreértéseken alapuló hiedelmek közé sorolták őket az amerikai szociobiológusok, nagyon sokszor éppen arra hivatkozva, hogy a modern társadalom is az egyének állandó versengésével működik a leghatékonyabban.

A tudományos viták néha lassan jutnak el a megegyezésig, különösen akkor, ha ideológiai vetületük is van, de ebben az esetben ez néhány évtized alatt megtörtént. Sokféleképpen sikerült bizonyítani, hogy az emberi különlegesség éppen abban van, hogy az ember képes a saját érdekeit esetenként a közösség érdekei mögé sorolni. Az evolúcióban megjelent a közösségi érdek mint önállóan ható tényező, és ez alapozta meg az ember evolúciós sikerét. Már jó ideje tapasztaljuk különböző viselkedési konferenciákon, hogy elcsendesedtek a szociobiológusok, egyre kevesebb a vita, és most, úgy tűnik, elérkeztünk egy valódi paradigmaváltáshoz. A Science egyik decemberi számában három cikk is foglalkozik az emberi szocialitás természetének evolúciós kialakulásával, azokkal a részmechanizmusokkal, amelyek a közösségi érdek megjelenéséhez vezettek. Az egyik cikk záró bekezdése arról szól, hogy az evolúció alapmechanizmusaként ismert mutáció és a "természetes szelekció" mellé harmadikként a "természetes együttműködést" kell számítani.

Nagyon jelentős ez a változás, és meszsze túlmutat az evolúciós biológián. Bizonyos, hogy komoly ideológiai és politikai hatása is lesz az elkövetkező években. Amerika fel fogja fedezni az együttműködés előnyeit egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Persze erre szorítja sok más jelenség is. Például a klímaváltozás, amelyet eddig az amerikaiak igyekeztek félretolni, pedig ma már komoly szakember nem vitatja a lehetőségét, legfeljebb a mértékét. És a klímaváltozás megállítása, káros hatásainak kivédése nem egyéni versenyt, hanem nagyon szoros globális együttműködést igényel majd.

Milyen jó lenne, ha a hazai közélet is kinyílna az együttműködés felé. Ha a verseny során nemcsak a győztest figyelnék, hanem a veszteseket, lemaradókat is, mert azok is társaink, azok problémáit is meg kell oldani. Milyen jó lenne, ha a közösség osztotta pénzekből (az én adómból) elsősorban a társulásokat, a valódi együttműködéseket támogatnák. Nem a versenyképességünk a legfontosabb, hanem az életminőségünk. És ez nem lehet jó hatékony, együttműködő közösségek nélkül, amelyek kialakulását minden lehetséges módon segíteni kellene.