Mindegy, eszemben sincs ügynöközni; én már a kellő időben bocsánatot kértem minden ügynöktől, azóta is ezt teszem minden este lefekvés előtt, különös tekintettel az egyházi vezetőkre, és reggel frissen ébredek. Hanem éppen három héttel ezelőtt megjelent egy apró glossza, történetesen az ÉS-ben, bár a tartalma már októberben olvasható volt a litera.hu-n, Bozóki András naplójában. Az egykori kulturális miniszter azt írta, hogy viszolygás fogja el, amikor arra gondol, hogy a tavalyi filmszemlén miként ünnepelték a Rokonok bemutatóján az Oscar-díjas rendezőt, aki nem sokkal később aztán épp az általa bemutatott világ szellemében járta ki, hogy a felesége ott maradhasson a filmarchívum élén, sőt azt is elérte, hogy a posztra már kiírt pályázatot a miniszterelnök visszavonja.

Mondom, október óta, illetve három hete megvan ez a hír, és azóta is súlyos a csend. Nem zárnak össze a filmesek, hogy megint orvtámadás van, és megint szemle előtt, nem írnak alá értelmiségiek, értelmező cikkek se jelennek meg, hogy a Rokonok sohase készült volna el, ha a rendező pár héttel a bemutató után nem épp a Rokonok módszereivel járja ki a magáét, az meg, hogy egy Oscar-díjas rendező eljárása ellen bárkinek is viszolya lenne, pláne a filmesek körében, ebben az országban elképzelhetetlen. Jó, ez pont belefér a képbe: pályázatot visszavonatni a magunk előnyére a honi korrupciós kultúrában nem bír hírértékkel, meg nem is nagy ügy, nem ettől lesz dobozdíj. De nehogy azt higgyük, hogy amikor arról beszélünk, hogy Magyarország a velejéig korrupt, akkor az kizárólag abban nyilvánul meg, hogy éjnek idején a tisztás közepén rossz arcú emberek, midőn a hold elbújik a felhők mögé, fogják a nemzeti vagyont és jutazsákban hazaviszik. Épp az ilyen nem nagy horderejű, rutinszerű kijárások, művészvezéri meg miniszterelnöki mutyik adják a mindennapi Magyarország kultúráját, de annyira, hogy ez már senkinek se tűnik fel, s persze a volt miniszter se akkor írja meg, amikor még miniszter, hanem amikor már nem kell kurázsi, igazi kiállás hozzá.

Ráadásul oly időben, amikor ezt a országot államfőtől a pedellusig boldog-boldogtalan meg akarja reformálni, mondván, ez így nem mehet tovább. Lehet ezt erkölcsi megújulásnak meg reformnak is nevezni, a szavak teljes kiürülésének jegyében. A reform, sőt az átfogó, a tiszta viszonyokra is kiterjedő reform tudniillik ma Magyarországon most már mindössze abban merül ki, hogy kutatóorvosok és főigazgatók kórházi ágyakat tologatva mutyiznak, mindenki lobbivá áll össze, a lakosság pedig csöndes óráiban az Algopyrin metamizoltartalmát analizálja otthon a befőttesüveg fölött, hogy legalább annyit megtudjon a megújulás következményeiről: vénnyel vagy vény nélkül jobb felfordulni.

Viszont amikor nyáron megjön majd a gázszámlás leolvasni az órát, az ő torka lesz szorongatva, és szerencsétlen nem tudja majd, hogy mindez nem a számla miatt van (dehogyisnem), hanem, mert itt nem reform készül meg morális megújulás, hanem egy kényszerutazás a Rokonok világába, oda, ahol eddig is voltunk, csak most már luxusárat számolnak fel érte.

Az erkölcsről pedig legyen elég annyi, hogy a napokban kell Nemzet Sportolóját választani Puskás helyére. Politikai fórumokon erkölcsi magaslatokról beszélő sportnagyság minden morális fenntartás nélkül jelöli a Nemzet Sportolójának, kvázi az ifjúság példaképének azt a társát, aki levelet hamisít, üzletet csinál minden kurzusból, s akiről éppen ő maga mondta, hogy egyetlen szavát se higgyük el, mert hazudik. Azt üzenve ezzel a jelöléssel a feltörekvő ifjú nemzedékeknek, hogy ha olimpiai bajnok vagy, életed végéig mindent megcsinálhatsz, ez jár neked, főleg, ha a barátom vagy.

Hát, nem tudom. Talán ki kellene járni, hogy egy szép film is készüljön róla, aztán jöhet az újabb szemle.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa