Ágy, csata

Előrebocsátom, egyetértek azzal, hogy sok más mellett az egészségügyben is komoly változtatásokra, divatos szóhasználattal reformokra van szükség. Azt is tudomásul veszem, hogy ennek az árát elsősorban mi, "polgárok" fogjuk megfizetni. De amikor az Egészségügyi Minisztérium államtitkárnője azzal érvelt a televízióban, hogy mivel a kórházi ágyaknak csak a 80 százaléka van kihasználva és ezt a pazarlást meg kell szüntetni, töretlen bizalmam megingott.

Azt még az egészségügyben és a statisztikában analfabéták is tudják, hogy ennyi tartaléknak mindig kell lennie egy ilyen rendszerben. Bármikor bekövetkezhet ugyanis, hogy egy természeti katasztrófa (augusztus 20.), egy közúti tömegszerencsétlenség vagy tömeges ételmérgezés, vagy akár az október 23-i békés és kevésbé békés tüntetők sebesüléseinek azonnali ellátásához egyszerre sok helyre van szükség a kórházban. Ráadásul a 20 százalék üres ágyhoz nem kell több orvos és ápolónő, nem fogy több étel, víz és áram, a költségek szinte ugyanazok, mintha ezeket a helyeket felszámolnánk.

A profitorientált szállodák többsége örülne a 80 százalékos kihasználtságnak. Mit szólnának az egészségügy hivatásos reformerei, ha a BKV csak azokat a villamosokat és autóbuszokat indítaná el, amelyeken már nincs üres ülőhely? Ha bezárnák vagy kisebb tantermekbe költöztetnék azokat az osztályokat, ahol az utolsó padokban nem ül tanuló (ez még előfordulhat!)? Vagy ha más célokra használnánk fel a parlament üléstermét, hisz ez a hetenkénti ülések ellenére is alig van kihasználva. A szavazások kivételével (amikor mindenki, aki nem nyomja tévedésből félre a frakció fegyelem által előírt gombot, úgyis előre megjósolhatóan szavaz) az ülésteremnek legalább a fele kong az ürességtől. Az államtitkár asszony logikája alapján a terem felére nincs szükségünk. De melyik felére, a jobb vagy a baloldalra?

Dr. Quittner Pál

Budapest

 

A tájékoztatás hiánya

Hetek óta megy az izmozás a kórházak sorsa miatt. Az egyik fél bizonygatja, hogy a bevezetendő lépések nyomán javul majd az ellátás, a másik fél pedig krokodilkönynyeket hullatva tartja roadshow-it a "felszámolandó" kórházak előtt, a nemzethalált vizionálva.

Mit kellett volna tenni? Először is az egész rendszer sémáját széles körben ismertetni. Bemutatni, hogy melyik forma mit takar. Azt, hogy a "súlyponti intézmény" azt jelenti, hogy a nap 24 órájában készen áll a sürgősségi (baleset, infarktus, stb.) elsődleges és magas szintű ellátására. Az infarktusos beteget nem a belgyógyászaton épp ügyeletet adó gasztroenterológus próbálja meg majd ellátni gyenge műszerezettség mellett, hanem egy specialista team jól felszerelt és begyakorlott körülmények között. Ezekben az intézményekben nem havonta-kéthavonta kerül szembe a személyzet egy balesetben többféle sérülést szenvedett emberrel, hanem az egyes szakterületek értői kezdik meg a gyógyítást.

Belegondolt-e valaki abba, hogy mit eredményez, ha a kiemelt kórházak számát értelmetlenül visszaduzzasztják? Hogy mit jelent, hogy egy magasan képzett szakorvos napi 8-12 órában várakozással tölti az idejét, hátha lesz infarktusos, vagy egy sürgősségi ellátandó? Hogy a környéken rohamosan nőni fog az ellátatlanság, mert azt nem lehet akkor már megtenni, hogy az osztályon tervezett műtétet hajtanak végre, de mivel közben baleset történt, azt mondják a műtőasztalon fekvő betegnek, "bocsánat, de most mennünk kell". Más az osztály, és más a sürgősségi ellátás. Itt a személyzet állandó készültségben van, mint a tűzoltók, rendőrök.

A regionális kórházak léte sem kérdőjeleződhetne meg. A programozható beavatkozásoktól az egyes szakterületi specializálódásig sokféle lehetőség adódna, de ehhez mozdulni kellene. Gondolatban és esetenként a valóságban is. Megkeresni a gyógyításnak azt a szegmensét, melyben kimagaslót tudna nyújtani. A kiemelt kórházakban elsődlegesen (sürgősségi) ellátottak jelentős részének nem feltétlen szükséges az "ott fekvés". A lakóhelyhez közelebb lévő regionális intézmények ezt a másodlagos ellátást, rehabilitációt felvállalva szélesíthetnék palettájukat, bizonyítva létszükségüket, javítva hatókörnyezetük közérzetét.

És mindig szemérmesen megkerüljük a kórházi kapacitások felhasználásánál az ellátást nem igénylő betegek problémáját. Rohanó világunkban egyre kevéssé van ideje a családnak, hogy az öreg, magatehetelen szülőkkel foglalkozzanak. Kézenfekvő megoldás - egy boríték jótékony leple mögött - megbeszélni, hogy bekerüljön a mama a kórházba, amíg a család nyaral. A szociális háló igen nagy lyukú, hézagos. Az intézményrendszerben működő "utógondozók", közismert néven elfekvők állapota - tisztelet a néhány kivételnek - siralmas. A most egyre divatosabb idősek otthona nagyon szép, egész addig, míg az idős ember le nem dől a lábáról. Ott megáll a tudomány. A hospice mozgalom humánus, de mérete egyelőre nagyon csekély, és valóban csak a "végállomás előtti" idő megoldása. Gondolt-e arra bármelyik kórház vezetése is, hogy az aktív ágyak egy részét erre a gerontológiai és egyben szociálpolitikai kihívással váltsa ki? Hogy az ilyenfajta ellátást árán kellene finanszírozni?

Az új rendszer a háziorvosok felelősségét, presztízsét is növelné. Így a háziorvos nemcsak egy betegirányító lenne, hanem tényleges gyógyító ember, aki érdekelt abban, hogy a kisebb bajokat ellássa.

Eddig csak a betegről, a szolgáltatásokról beszéltem, pedig itt a pénzről van szó leginkább. A rendelkezésre álló keret értelmes és koncentrált felhasználása mindannyiunk érdeke. A szakmai egyeztetések fontosak, de érdeksérelem nélkül nem oldható meg a reform. Ezt kellene megértetni, de ahhoz az kellene, hogy hiteles emberek lépésről lépésre elmondják, mit miért kell megtenni, mit miért tesznek. A kormány és főként az egészségügyi vezetés ezzel késésben van, de remélem még nem teljesen késő.

Korsós Rudolf

Budapest