Már nem olyan hetykén csipkelődők, mint egykor, inkább az elmúlás feletti szomorúságot oldók. Amikor júliusban az orvosok jóslatában csalódva otthagyta a hospice-t, ahová meghalni költözött be, azt mondta, ahelyett hogy egyből fölfelé indulna, előbb elmegy Martha’s Vinyardra. A massachusettsi partoknál lévő üdülőszigeten volt ugyanis a nyaralója, az ottani temetőben nyugszik a felesége és egyáltalán, a nyarakat Martha’s Vinyardon kell tölteni, ha az ember még él és megteheti.

 – Nem akarok Castróval egy napon meghalni! – mondogatta az utóbbi időben, miután Pinochet halálhíre tavaly elterelte a sajtó érdeklődését utolsó, Túl korán van az istenhozzádhoz című könyvéről. Attól félt, osztoznia kell a terjedelmen és nem lesz elég hosszú a nekrológja. De tudta, hogyan működnek az újságok, a Washington Postban már régóta készen volt az időnként újra elővett és kicsit csinosítgatott, részletes méltatás. Csak a halál időpontját, helyét és közvetlen okát kellett beleírni: 2007. január 18., fiának washingtoni házában, veseelégtelenség következtében. A művese kezelést visszautasította, egy agyvérzéssel a tarsolyában már végképp elege volt a nyavalyákból.

Huszonöt éve, amikor az Esti Hírlapnál először jutottam hozzá rendszeresen az International Herald Tribune-hoz, mindig leghátul kezdtem. Nem a sporthíreknél, mint a Népszabadság-olvasók, hanem Art Buchwaldnál. Nem mindig írt fontos témákról, de mindig vicces volt. Bármilyen mély politikai összefüggésről, bármilyen államférfiról vagy egyéb világhírességről volt is szó, mindig a hétköznapi ember földhözragadt, józan szarkazmusával közelítette meg a témát. Ettől ment a falnak Richard Nixon, aki legszívesebben egy kanál vízben megfojtotta volna, de ehhez még az Egyesült Államok elnöke is kevés, a sajtószabadság itt az alkotmány egyik legfontosabb passzusa. Buchwald pedig fürdött a sikerben. Írásaiban és társaságában olyan emberek bukkantak fel, mint Pablo Picasso, Ernest Hemingway, Louis Armstrong, Humphrey Bogard, Paul Newman, Gina Lollobrigida, Elvis Presley vagy Aristotle Onassis. Volt idő, amikor egyszerre 550 újság közölte a karcolatait. A legemlékezetesebbet Hálaadáskor még most is minden novemberben lehet olvasni valahol a világban: a franciáknak magyarázza benne, hogyan alakult ki az év egyetlen napja, amikor az amerikaiak jobb kaját esznek, mint ők.

 Magyarázni nagyon tudott. A New York Times Párizsban készülő európai kiadásához gasztronómiai tudósítóként került. A vendéglátáshoz egyáltalán nem értett, azzal győzte meg a szerkesztőket, hogy azt mondta, bórkóstolóként szolgált a tengerészgyalogságnál. Bevették. Ezt követően ebből élt, meg abból, hogy a legelőkelőbb párizsi éttermekben mindig megkérdezte, elég friss-e a gomba. Aztán visszatért Amerikába, és arról írt, hogy Lyndon Johnson elnök nem tudja lemondásra felszólítani J. Edgar Hoover FBI-igazgatót, mert utóbbi nem is létezik, csak a Reader’s Digest találta ki. (Aki azt hiszi, hogy ehhez a hülyeséghez nem kellett bátorság, nézzen utána Hoovernel.

Nagyjából nyolcezer humoreszket és harminc vidám könyvet írt, pedig örökletes depresszióban szenvedett. Anyját gyermekkorában elvesztette: még több mint három évtizedig élt, de zárt osztályon. Őt is ápolták elmegyógyintézetben, de tengerészgyalogosnak azért megfelelt. Hozzáhazudott egy évet a valós korához, és az ázsiai hadszíntéren szolgált (nem bórkóstolóként). Ennek köszönhette Párizst, mert a háború után veteránként ösztöndíjat kapott külföldi tanulmányokra. Imádta a felhajtást, örült, hogy közelgő halála előtt híres emberek sora jött hozzá búcsúzkodni. Világéletében szeretett a társaság középpontjaként tréfálkozni. – Fogalmam sincs, végül hova kerülök, de az igazi kérdés az, mi a fenét keresek itt egyáltalán? – viccelődött nem sokkal a halála előtt. Az utóbbit nem tudom, de az, hogy hová kerül, benne van a végrendeletében. Felesége mellé, Martha’s Vinyardra, ahol ezentúl nem csak a nyarakat tölti majd. Csak az nem jött össze, amit decemberben mondott. Nem 95 évesen, Agassival teniszezve ment el, úgy, hogy André még mindig nem tudta fogni a szerváját. Ehhez nem volt elég az a pártízezer poén, még több kellett volna.