Makacs túlélők
A ritkaság önmagában nem ítéli halálra a fajt, sokkal többet számít a túlélés szempontjából, hogy mekkora területen található, és hogyan ingadozik a populációk létszáma - írja a Stanford Egyetem kutatásaira hivatkozva a New Scientist.
Elizabeth Handly, a Stanford munkatársa, ritka kisemlősfajok élettörténetét vizsgálta meg négy észak-amerikai területen, melyek közt volt mindenféle élőhely, a füves pusztától a tűlevelű erdőig. Alaposan átkutatott mindent, még a csaknem egymillió évvel ezelőtti elődöket is előásta. A fosszíliák tanúsága szerint a ritka kisemlősök sokkal tovább húzták, illetve húzzák, mint ahogy azt a populációk létszámából és annak véletlenszerű ingadozásából ítélve vártuk volna.
Az amerikai kutatók 16 ma élő állatcsoportot - köztük a ma is ritka pocoknyulakat és szöcskeegereket - vizsgáltak meg, de nem találtak meggyőző bizonyítékot a kiveszett rokonokról. Ezek a fajok mindig is ritkák voltak, közösségeik mégis csaknem egymillió éve rendületlenül léteznek - mondta Handly, a kutatócsoport vezetője. Ráadásul az eltelt egymillió évben egy drasztikus lehűlést és felmelegedést is ki kellett állniuk.
A kisemlősök adatait lefuttatták egy kihalás-előrejelző számítógépes modellen is, bár ezt elsősorban az elszigetelten élő fajok túlélési esélyeinek latolgatására használják. A modell szerint a vizsgált 16 állatcsoportban 250 év múlva a fajok több mint fele kihal. A terepi vizsgálatokból viszont pont az ellenkezőjére lehet következtetni.
Az ökológusok régóta tudják, hogy a szaporodási időszak, az utódok száma, különféle túlélési stratégiák befolyásolják egy faj fennmaradást, de hogy mégis mi teszi ezeket az állatokat ilyen kiváló túlélővé, hogyan képesek ilyen ritka állatok évezredeken át kitartani, azt egyelőre nem tudják.
