Rögvest sajtótájékoztatót tartott a Fidesz, ahol Font Sándor ellenzéki politikus arra intett: a házi disznóvágások megszüntetésével az utolsó olyan élelmiszerelőállítási forma szűnne meg, amelyben tudni lehet, a termékek pontosan miből és hogyan készülnek. S persze megkérdezte: mikortól tervezik a házi disznóvágás átalakítását, mennyibe fog kerülni, ki fogja finanszírozni?

Kellett már valami szaftos ügy, amin megint csámcsogni lehet, mígnem majd hivatalosan is bejelentik – sokadszorra –, hogy az EU nem kívánja tőlünk a házi disznóvágások beszüntetését, így a szép hagyomány tovább virulhat. Mert a falusi léthez hozzátartozik. Ha egy gazda januárban nem szúrhatja nyakon a Dezsőt, depresszióba esik, mélabúsan tolja el a bolti kolbászt, nem kívánja a kifőzdéből hozott fokhagymás bordát se, csak a sajátját enné: abált szalonnát, töpörtyűt, disznósajtot. S vinné a kóstolót: fontosabb barátnak, rokonnak hurka, kolbász, háj, karaj egy tányéron, kevésbé fontosnak egy szál véres hurka, sózott szalonnával. De ha úgy lenne itt is, mint a románoknál, nem vihetné sehova. Mehetne a vágópontra a disznójával együtt, mert ott aztán sterilebb körülmények között lehetne nyakon suhintani a Dezsőt, mint otthon, az udvaron!

Röhej.

Most, amikor minden második nap kiderül valamelyik élelmiszerről, hogy hamis, romlott, s túl vagyunk néhány vágóhídi botrányon is.

Állatorvosokkal beszélgetve rendre kiderül: az alföldi tanyavilág ma is teli van olyan elhagyatott vágóhidakkal, amelyekről éjszakánként eltűnik a lakat meg a hatósági orvos által lepecsételt, ajtózáró ragasztócsík, felzümmögnek a csontfűrészek, s indul a nagyüzem. Sonkák, disznósajtok készülnek így garmadával, hogy aztán hamis bélyegzővel ilyenolyan boltokban feltűnjenek, vagy mindjárt az út melletti betyárcsárdák konyháján landoljanak. Hivatalosan persze senki nem tud semmit, az állatorvosnak is kényelmesebb, ha nem pattog, mert bizonyítani meg aligha tudná, amit állít: reggelre eltűnnek a gépek, visszakerül lakat, pecsét.

Miért rosszabb ennél egy falusi udvar? Ahol az asszonyok tizenkétszer mossák át a disznóbelet, mielőtt hurkát vagy kolbászt töltenek bele, a férfiak meg addig vakarják a pörzsölt bőrt, amíg patyolattisztává nem válik. S egyáltalán, mi az, hogy csak a „szűk család” kaphat a feldolgozott disznóból? Az ángyika még beleszámít, vagy csak a közvetlen leszármazottak, közülük is csupán az elsőszülött fiúk? S mi van olyankor, ha valakinek a fél falu a rokona?

Nehéz dolgok ezek. Olyanok, mint a frissen kisült töpörtyű. Beleharapna az ember, de vagy a nyelvét égeti meg, vagy a gyomrát. Jobb megvárni, amíg kihűl.

Doros Judit

dorosj@nepszabadsag.hu