Hagynám most, kivételesen, az obligát Palik-bashinget (várja-e őt haza Marsi nagyon? várja hát), annyit kapott már szegény, érthető módon, mert úgy kézre áll az egész ügy, hogy telesportos Dávid Sándor-utódból autóversenyzési guru, sőt, versenyző, mindent elsöprő bulvársztár, csak Csonka Picivel és Stohl Bucival összemérhető, az Emblematikus Magyar Médiajuppi, és mindebből könnyen juthat arra az annyiszor átvert, megalázott, sanyarú sorsú magyar médiafogyasztó, hogy biztos nem is tud vezetni, bekavarta magát a tutiba a kis pedálgép, satöbbi. Aztán meg, nyilván csak azért, hogy a világ ne legyen ennyire kiszámítható, kiderül, hogy ez a Palik évek óta egész jól elbaumgartnerezik a nemzetközi középmezőnyben, néha kicsit túldrámázza, persze, de tisztességgel kaparja a homokot meg rángatja a váltót. Nem egy Collin McRae vagy Ari Vatanen, nyilván, de.

Tehát a Palik-bashing kilőve, helyezzük összefüggéseibe a dolgokat, teremtsünk perspektívát, mintegy.

Hogy minek tűnik ez az egész dakarkodás.

Van valami visszataszító anakronizmus, valami XIX. századi benne, egy kis kolonialista sticht, hogy végigszáguldunk a négerek közt, oszt azok, a kis csupasz feketék, csak lesnek. A Nagy Fehér Ember Legyőzi a Természetet. Mintha volna még bármi legyőznivaló azon a nyomorult természeten. A globális fölmelegedést ugyan nem a Palik-Darázsi jégtánc kettős okozza, talán még nem is a Szalay-Bunkóczi, de azért benne van szépen, a dolog szelleme ott lebeg fönn, az üvegházgázokkal. A kevés megmaradt magyar erdőt hétvégente összeralizó-szemetelő ezrekért sem tudok lelkesedni, hiába gázolják halálra egymást időnként (miszerint saját nézőiket), szellemi utóvédjüket, a Szalajka-völgyet és a Bükk vagy más területek védett részeit vagányul szétdúró quadosok-krosszosokat pedig a leghitványabb humanoid létformák közé sorolom, ohne zsanér. (Jut eszembe: a Bükkben randalírozó krosszos kreténekről szóló riportokban a rendőrség mindig úgy nyilatkozott, hogy hát nem tud tenni semmit se, már többnyire csak a közúton szabályosan közlekedő motorosokat tudja igazoltatni, ha sikerül is elkapni valakit benn az erdőben, hát megússza valami kisebb büntetéssel. Na ne, kedves rendőrök, csak ezt az ótvar, őszödi dumát ne. Ezzel csak azt írják alá, hogy benne vannak ebben önök is. Még hogy a rendőrség tehetetlen? Soroljam, hogyan lehet elvenni egy idióta krosz-szos kedvét attól, hogy még egyszer a Bükk közelébe merészkedjen? Jó napot kívánok, személyi?, forgalmi?, nem túl gyűrött ez?, izzókészlet?, elsősegélydoboz?, tűzoltókészülék?, tangóharmonika?, szabályos ez a bukósisak?, szabályos ez a sárhányó?, nem túl hangos ez a kipufogó?, nem túl görbe ez a kormány? Vagy egyszerűen műveleti területté nyilvánítani a Bükköt, hm?)

De vissza a Dakarhoz. A döbbent gyászokon tudok még megdöbbenni, bár a halál mindig megdöbbentő, de ha valaki direkte halni megy, a néző meg halált látni, akkor mégse kéne döbbenni akkorát. Kit érdekelne az egész, ha nem halna meg egy-egy motoros minden évben? Mit néznének a nézők? Azt, hogy elsuhan egy porfelhő óránként? Ugyan! Senkit sem érdekelne, ha a halál nem lenne benne a pakliban. A gyors motorsportok nagy képmutatása ez: nem illik bevallani, hogy a halál érezhető közelsége pumpálja az agyakba az adrenalint, és nem a sebesség mámora. (Azt tudniillik csak maguk a versenyzők érezhetik.) Egyszerűbben: a versenyzőt azért fizetik, hogy haljon meg. Pont. Lesz belőle hős, igaz, eposzokat mostanában nem írnak már, de kábé ott, az Iliász környékén vagyunk. Lehet döbbenten gyászolni, ujjé!

(Egyébként csak remélni tudom, hogy a Dakar-versenyzők ellátását is fizeti a tb, nem kell majd az Alkotmánybírósághoz fordulniuk, mint a falmászóknak vagy a siklóernyősöknek.)