A háziorvosoknál hasonló a helyzet: a rendelés már most sem halad a megnövekedett adminisztrációs teher miatt: tele vannak a várók ideges emberekkel, akik hamarosan azt fogják látni, hogy egyiküknek fizetni kell, a másiknak nem. Lesz majd vita, hogy vizitnek számít-e a receptírás - annak számít, noha de facto nem az. A háziorvosok többsége már előre aláírat a betegeivel egy nyilatkozatot, hogy ragaszkodnak a bevált - bár a legolcsóbbnál drágább - gyógyszereikhez, akkor is, ha azért többet kell majd fizetni. Ennek ellenére a gyógyszertárban elő kell állnia kötelezően a patikusnak, hogy az olcsóbb medicinát ajánlgassa.

Az egészségügy átalakításának kommunikációját is sok kritika érte, holott nyilvánvaló, hogy a döntéshozók szintjéről nemigen lehetett ezt jól kommunikálni. Nehéz ugyanis felmutatni olyan társadalmi csoportot, amelynek a drasztikus áremelések, fizetési kényszerek, ellátáskorlátozások az érdekeit szolgálnák. Nem véletlen, hogy azt sem nagyon próbálták sulykolni, hogy ami készül, az hosszú távon a betegek érdekében áll. Van azonban az átalakítás szerkezetében egy olyan mechanizmus, amely a nem létező pozitív üzenet helyett esélyt ad a kormányzati akarat érvényesítésének: a reform által hátrányosan érintettek belső érdekellentétei, amelyeket semmilyen egyeztetés során nem lehetne feloldani. A konfliktus a különböző, hátrányt szenvedő csoportokhoz tartozók kapcsolatában jelenik meg a leggyakrabban: az orvos kényszerül beszedni a betegtől a vizitdíjat, miközben maga sem ért egyet az új rendszerrel. A pénz ugyan az övé lesz, de ez a problémáit - például a kártyapénz fokozódó értékvesztését, azt, hogy a lepusztuló rendelők felújításának költségeit az önkormányzatok sem tudják finanszírozni - a legkevésbé sem oldja meg.

Ennek ellenére a beteg, akinek ezentúl többe kerül az ellátás, azon vezeti le az indulatait, akivel személyesen találkozik. Eme indulatátvitel következtében az egészségügyi kormányzatnak szánt káromkodás a háziorvost, az asszisztensnőt vagy a patikust éri. De nem véletlenül félnek a klinikai orvosok sem a páciensek indulatától: kevés dühítőbb és megalázóbb dolog van a várólistánál, azt pedig mégiscsak az orvosnak kell eldöntenie, kinek a gyógyítása sürgős, és kié várhat.

Nem csodálkozom, hogy a Dél-Alföldön úgy döntött a regionális egészségügyi tanács, hogy nem is egyezkednek arról, amiben sem szakmai, sem politikai szempontból nincs mód megegyezniük. Tegnap a nyugat-dunántúliak is elutasították a miniszter javaslatát. A Dél-Alföldön - településre és pártállásra való tekintet nélkül - úgy ítélték meg a testület tagjai: a látszatra átengedett, de tényleges mozgásteret alig tartalmazó döntési jog csak arra lenne jó, hogy a szereplők egymásnak essenek, a másik rovására próbáljanak morzsányi előnyökhöz jutni - elterelve ezzel a figyelmet az átalakítás következményeiről.