Hitler a fürdőkádban – avagy gyógyítsa mindenki saját magát!
„A koncentrációs tábort, kérem, ne vegye személyeskedésnek, a világért sem akartam megbántani” – mentegetőzik mustárszínű melegítőben. Kegyetlenségét nehéz gyermekkorával, szadista apjával magyarázza, és kínzó magányában egy este még Grünbaum és felesége közé is bebújik az ágyba. A náci elit – a nőfaló, ördögi Goebbels, a vezérébe szerelmes Albert Speer és az előírásszerű karlendítésre gipszelt kezű Himmler – azt reméli, hogy 1944 végén visszatér a régi harci kedv Hitlerbe, hogy elmondja utolsó (a valóságban meg nem tartott, a filmben Grünbaum által „szinkronizált”) lelkesítő történelmi beszédét.
A harci kedv a valóságban a német értelmiségi szószólókban támadt fel. Hetek óta – már jóval Dani Levy „Mein Führer” című filmjének bemutatója előtt – azt latolgatták, hogy szabad-e egyáltalán komédiát csinálni Hitlerről. A németországi zsidók központi tanácsa veszélyesnek és felületesnek találta a Hitlert „túlságosnak ártalmatlannak” feltüntető filmet. Egy közvélemény-kutatás szerint pedig a németek több mint 60 százaléka eleve rossz ötletnek tartotta a vígjátékot – bár még egyetlen kockát sem látott belőle. Az antiszemitizmus vádjával csak azért nem illették a svájci rendezőt, Dani Levyt, mert maga is Hitler elől menekülő zsidó családból származik, és mert két éve nagy sikerű komédiát rendezett, természetesen magukról a zsidókról (Alles auf Zucker címmel).
Maga az ötlet – Hitlerről vígjátékot készíteni – persze nem új, hiszen többek között Charlie Chaplin és Ernst Lubitsch is színre vitte a nagy diktátort, bár még a háború alatt, nem tudva a holokausztról. Levy viszont bevallottan a két évvel ezelőtti, történelmi precizitásra törekvő A bukás című Eichinger-film politikailag inkorrekt, szemtelen ellenpólusát akarta elkészíteni. „A nácikról forgatott komoly filmekben a néző mindig pontosan tudja, hogy ki a gonosz. Egy vígjátékban az a szép, hogy provokálhat, morális kérdéseket is feszegethet, és a néző akár szánalmat is érezhet, de ettől a történelem megítélése nem fog változni” – magyarázta szándékait a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungnak adott korábbi interjújában.
A Mein Führerhez jókora bátorságra volt szükség, de Levy mintha megrekedt volna félúton. Óvatosan viccelődik, „Hagyja már a Heil Hitlert, gyógyítsa inkább saját magát” – ismételgeti a telefonban a Führer a Heil szó két jelentésén alapuló szóviccet. Legfeljebb akkor szisszen fel néhány néző, amikor a főhős Grünbaum azt követeli Goebbelstől, hogy a Führer „korrepetálásért” cserében engedje szabadon a teljes sachsenhauseni tábort, mire a propagandaminiszter: „Máris üzletelni próbál, mi, ahogyan önök szoktak?” A német lélekről sokat elárul az a jelenet is, amikor két náci osztag kibiztosított fegyverrel néz farkasszemet egymással egy mező kellős közepén, mert hivatalos papír nélkül nem tudják, mi a teendő – még az sem zavarja őket, amikor a szövetséges repülőgépek bombázni kezdenek.
De hiába ír hetek óta a sajtó a Mein Führerről, a premier napján a berlini nézőtéren bizony csak gyenge fél ház van, ők is többségükben a Hitlert alakító Helge Schneider német komikus rajongói. A gyér érdeklődésen e sorok írója sem csodálkozik, az év botrányfilmje ugyanis kissé vontatottra sikerült. Az első változat állítólag jóval bátrabb volt, a narrátor szerepében a 117 éves Hitlerrel, aki egy berchtesgadeni wellnesshotelben várja, hogy visszatérhessen országa élére – ám a próbavetítésen a nézők túl cinikusnak minősítették, így Levy újravágta, most már a színész Grünbaumot helyezve a középpontba. Csak így már az egész jóval kevésbé vicces.
De az már végképp nem nevetni való, amikor a film végén „átlagos németeket” is megszólaltatnak arról, mit tudnak Hitlerről, és a következő válaszok születnek: diktátor, zsidó, nem tudom, vagy nem akarok róla beszélni. A kitalált személy Grünbaumról viszont egyesek tudni vélik, hogy híres focista, keletnémet ellenálló vagy ismert ember, akit épp nem tudnak hova tenni. A néző pedig töpreng, hogy ez még a vígjáték része, vagy a véres német valóság?
Berlin
