Az egészségügyi reform kifejezés mára a civil apátia és a háztartási engedetlenségi mozgalom sajátos elegyét hozta létre, amit melankolikus politikai kombinációk tesznek még életképtelenebbé. Ezek jegyében pénteken egy szocialista megyei szervezet közleményben szólította meg Molnárt, kérve, adott esetben gondolkozzon el miniszteri szerepvállalásáról. A miniszterelnök még aznap rákontrázott: Komárom-Esztergom megyére is hivatkozva közölte, Molnár Lajosnak még sokat kell tárgyalnia, mielőtt végső döntéseket hoz kórházak sorsáról. Emlékeztet ez a mozzanat is 2004 nyarára, amikor Medgyessy Péter találta úgy, hogy egy liberális gazdasági miniszter, Csillag István nem egyeztet eléggé...

Ez az ügy viszont sokkal fontosabb. Ha ez a rendszer beteg, az konkrét testi fájdalommal jár. Mégis, egyre inkább az az érzésük támadhat az embereknek, hogy a nagy rendszer nem lehet annyira nyomorúságos állapotban, mint amennyi velőtrázó halálsikollyal jár az átalakítása. Ráadásul szinte még halotti a csend ahhoz képest, ami várható. Ma éjféltől kezdik fizetni az emberek a dobozdíjat, amit utálni fognak, ahogy a regionális tanácsok pártsemlegesen gyűlölik a minisztérium kórházkoncepcióját. Őrjöngenek a patikusok, szervezkedik az orvoskamara, dúlnak-fúlnak az önadminisztráció miatt a háziorvosok, Alkotmánybíróságra mennek a gyógyszergyártók, de nem azért, mert néhány órán belül radikálisan emelik a gyógyszerárakat, azért majd a páciensek sziszegnek. Az egész rendszerben immár egyetlen elfogulatlan (nem SZDSZ-es) szereplő sincs, aki Molnár Lajos mögé állna.

Ettől még elvileg igaza lehetne. Gyakorlatilag már nehezen. Ő mondta korábban: akkor lesz valódi változás az egészségügyben, ha a közvélemény nyomása ellensúlyozza a szűk orvoselit magatartását, amikor a betegek elégedetlensége cselekvésre kényszeríti a politikusokat. A baj, hogy a betegek most inkább őt küldenék el.

Pedig diagnózisának a szelleme jó. A helyzet azonban, amit létrehozott, olyan, mint ha egy gerincműtétre bealtatott páciensnek - egyébként jól érzékelt kórok miatt - még a beleit is átszabnák, megkatétereznék a szívét, kihúznák néhány fogát, és lézerrel levennének hat-hét dioptriát a látásromlásából. Ez egészen addig progresszív megoldásnak tűnhet, amíg a beteg fel nem ébred.

A helyzet nem különleges: szinte semmi nincs a mi egészségügyi reformunkban, amivel Németországban vagy Franciaországban ne éppen most kísérleteznének. Csak lassabban, óvatosabban, évekre előre megadott forgatókönyvek alapján teszik. Így is szakmai és civil dühkitörések közepette. De legalább a siker reményével. Nem fogják szeretni a német cukorbetegek, hogy önkezelési, menedzselési tanfolyamon kell részt venniük ahhoz, hogy pénzügyi kedvezményeiket megkapják. Ám, ha ezzel együtt még a fájdalomcsillapítóikat és eddig ingyenes gyógyszereiket is elvennék tőlük, valaki bekómálna. Vagy a beteg, vagy a reform.

A kontrollálatlannak tetsző reformburjánzás miatt egyre nagyobb találati eséllyel lehet lőni az átalakítást balról, a kórház-privatizáció elleni népszavazást elindító Munkáspárt nosztalgikus elszántságával, vagy ahogy a Fidesz rosszabb napjaiban teszi, szolidaritáselvnek nevezett, akaratelvű politizálással. De még sincs okunk azt hinni, hogy ami a franciáknak és a németeknek nem megy, nekünk igen: megússzuk reform nélkül. Fény kell, ami képes kívülről bevilágítani e rendszert, és oda belopni a civil ésszerűség esélyét. Úgy festett, kézben is a lámpa. De egyelőre csak alagutat világít.