Kockázatról kockázatra Szekeressel és Ancsával
Nagy népszerűségre tett szert nyelvhasználatunkban a "kockázat" szó, melyről ugyan sosem tudtuk pontosan, mit is takar, de el tudtuk képzelni. S meg is tettük. Nem ártatlan újságírói utazási próbálkozásról számolok itt be, hanem Szekeres Imre honvédelmi miniszter lehető leghivatalosabb látogatásáról, delegációjában Havril András vezérkari főnökkel, s egy sor további tábornokkal.
Aztán persze annak rendje-módja szerint megérkeztünk a hadsereg kormányzati körökben lassan népszerűsödő Antonov-26-os, pontosabban Ancsa névre hallgató gépével. Az új Bagdad esetében az volt, hogy úgynevezett dugóhúzóban kellett leszállnunk. Ez a bagdadi módi, mert a koalíciós hadak csak a város légterét tudják kockázatmentesen biztosítani, vagyis a repülési magasságban érkezik meg a gép, a többihez pedig már csak a spirálra kell asszociálni. Az érzést úgy tudnám leírni, hogy az említett asszociációs műveletet az ember alhasi része veszi a legkomolyabban, de azért valójában nem olyan nagy ügy. A gépszemélyzet megígérte, viszszainduláskor egy másik módszerhez folyamodunk, mert Ancsa nőies fizikumának nem esik igazán jól a spirál felfelé, bár képes erre a mutatványra is. Nagyon alacsonyan, nagy sebességgel húz ki a városból, ezzel megtréfálva a rá leselkedő terroristákat. A módszer ugyanis viszonylag kis rálátási szöget biztosít a ránk fenekedő harcosnak, ugyanakkor az a három-négy másodperc, amely a hőkövető rakétának kellene ahhoz, hogy befogja a célt, azaz bennünket rövid élete legfontosabb küldetésében, éppen elég ahhoz, hogy mi már ne is legyünk ott. Ancsa végül igen huszáros starttal rántott ki bennünket a városból.
De még csak a leszállásnál tartunk, s még csak a repülőtéren voltunk. Ekkor vettük fel a sisakot, s kellett beöltöznünk a golyóálló mellénybe, amelynek a súlyát nyilvánvalóan nem akkor találták ki, amikor rám gondoltak. A szerelés utóbb utazó egyenruhának bizonyult, akkor kellett viselnünk, amikor helikopterrel utaztunk be a városba. Én életemben először páváskodtam ilyen öltözékben, s bár azt a célt is szolgálta, egyáltalán nem nyugtatott meg. Ez irányú aggodalmaimat némileg még fokozta is, hogy a helikopter két oldalán két amerikai katona folyamatosan géppuskának tűnő tárggyal pásztázta a környéket. Viszont ennek is köszönhetően jó szeles volt a járművünk, őrült zajjal és rezgéssel, a mobiltelefonoknak például nem volt módszerük rá, hogy felhívják magukra a figyelmet.
Havril tábornok volt olyan figyelmes, hogy csak az egész repülési cécó után avatott be bennünket abba, hogy a helikopter esetében meg kell akadályozni, hogy lőjenek rá vagy eltalálják, mert ha ez megtörténik, akkor lényegében kaput. Szekeres tárgyaló partnerei, főképp az iraki védelmi miniszter, Abdul-Kadir al-Obeidi és az éppen távozóban lévő George W. Casey tábornok, bagdadi főparancsnok már az amerikai elnök nemrégiben meghirdetett új politikájával harmóniában értékelték a jelenlegi biztonsági helyzetet. Elmondták, hogy mindaz az erőszakos cselekmény, amely Irak kapcsán elönti a világmédiát, az ország három tartományára korlátozódik a tizennyolcból, sőt az összes cselekmény 80 százaléka Bagdadra és környékére esik. Szekeres egyébként újabb 15 katona, pontosabban kiképzőtiszt Irakba küldését ajánlotta fel. jelenleg tizenöten vannak ott, a NATO keretében, amely formailag elkülönül a koalíciós erőktől, s 205 fővel, 19 országból elsősorban az újonnan felállított iraki hadsereg közép- és felsővezetőinek kiképzésével foglalkozik. Az esetleges létszámemeléshez nem kell külön felhatalmazás, ez csak kitöltené a kormány számára adott harmincfős keretet.
Szekeres próbált tapogatózni, vajon hogy fogadták az irakiak annak idején a tankokat, melyeket a kivonuló magyar egység hagyott ott számukra, mintegy támogatásképpen. Kiderült, hogy az iraki védelmi miniszter, aki egykor harckocsizó volt, maga ült be az egyik tankba, s vezette be azt a garnizonba. Nagyon különböző dolgoknak tudnak örülni az emberek.
