Ahhoz a nemzedékhez tartozom, (1942-ben születtem), amelynek tagjai a magyar sportolók sikereitől hangos világban nőttek fel. Gyermekként, majd kamaszként is szinte kivétel nélkül a sportolók közül választottunk példaképet, akiket félistenként tiszteltünk. Sikk volt betéve fújni az Aranycsapat összeállítását, izgatottan adtuk tovább, ha valamelyikünkhöz eljutott egy-egy sporttal kapcsolatos hír. Debreceni gimnazistaként már újsághoz, sőt egy-egy sporttémájú könyvhöz is hozzájutottam, és szinte faltam a "félistenek" teljesítményéről, magánéletéről, viselt dolgairól, csínytevéseiről szóló híreket, a róluk szóló anekdotákat.

Emlékszem, milyen, semmi mással öszsze nem hasonlítható élvezettel olvastam el egy nekifutásra (majd pedig még isten tudja, hányszor) Kárpáti György könyvét, amelyben főként a melbourne-i olimpiai győzelemről írt.

Talán a fentebb leírtakkal magyarázható a mérhetetlen csalódásom, amikor az általam annyira tisztelt sportolókat a rendszerváltás után megláttam a politikai dagonyázó egyik vagy másik felén. Féltettem őket, akik a sport (többé-kevésbé) becsületes világából, az őszinte, nyílt küzdelmek mezejéről a politika sunyi, alattomos és piszkos világába kerültek. Fel nem tudom fogni, hogy a vízilabda zsenijének, minden magyarok Gyurikájának, Kárpáti Györgynek miért kellett a magukat a politikai elit tagjaiként aposztrofáló kisstílű, középszerű percemberkék közé keveredni?

Minden magyarok Gyurikája persze megtartotta, és az adott körülményekhez idomította humorát, ezt bizonyítja legújabb csínytevése a "Zádor-levéllel" (Politikai játékszer a melbourne-i hős?, Népszabadság, december 6.).

Ez egy hülye vicc volt! - mondaná erre az ismert humorista páros.

Egri Károly
Kecskemét

Cél és eszköz

Jó kis hideg zuhanyt kaptak a biztosítóktól azok, akik üzleti biztosítókra szeretnék bízni az egészségbiztosítást (Biztosítók kívánságlistája, december 27.). Remélni szeretném, hogy ez majd az egészségügyi miniszter fejét is lehűti egy kicsit.

Világossá vált, ami sejthető volt, hogy az üzleti alapon működő általános biztosító cégek elképzeléseiben a nyomát sem lehet fellelni a szolidaritási elvnek, de még a klasszikus biztosítási elv is csak úgy-ahogy lelhető fel a céljaik között. Ők újabb nemzeti ajándékot szeretnének kapni, hasonlót a kötelező gépjármű-biztosításhoz, csak annál nagyságrenddel nagyobbat. Államilag garantált extraprofitot szeretnének nyerni ebből a buliból, miközben minden kockázatot áthárítanának az államra.

Kuncze Gábor egyik nyilatkozatában azzal érvelt, hogy Magyarországon már működött több-biztosítós modell, és bevált. Ez bizony durva csúsztatás. Az államosítás előtti több-biztosítós rendszernek semmi köze a most elképzelthez. Az akkori több betegbiztosító (nem pedig egészségbiztosító) között nem volt semmiféle verseny, senki nem választhatott közöttük szabadon. Mindenkinek a helye, az állása szabta meg, hogy melyik biztosítóhoz tartozott. Ráadásul a több biztosító közül egy se működött üzleti alapon, azok mind kimondottan betegbiztosításra létesített nonprofit szervezetek voltak.

Válas György
Budapest

Közösségek a közösségben

Református körökben óriási felháborodást keltett dr. Kéri Ádám A gyűlölet evangéliuma címmel (olvasói levelek, december 11.) megjelent írása. Véleményét provokatívnak és elfogultnak tartom, mindazonáltal megjelenít egy sajátos közgondolkodási tartalmat, egyfajta kontroll-csoportot, ami miatt érdekes.

Az egyházak tizenhét évvel a rendszerváltás után még mindig gettóban élnek. Nem tudnak magukról autentikus képet mutatni, olyat, ami egyszerre kifejezhetné identitásukat és jelenbeli céljaikat. Az egyházakról annyit tud az átlagos magyar, amennyi látható belőlük: az egyház politizál, (szélső)jobboldali, békétlen, pénzéhes, és immáron Biblia-ellenes is! Az egyház önmaga ellentéte lett, a gyűlölet evangéliumát hirdeti, és mindez rekonstruálható... Ilyen abszurd vádakkal szemben nem akarok védekezni, de én - a teljesség igénye nélkül - a társadalmi terhek hordozásához sorolnám az egyházak diakóniai munkáját, a fogyatékosok ellátását, a szenvedélybetegek rehabilitációját, az árvízi adományszolgálatot. És mondjuk az sem igaz, hogy csak Erdő Péter bíboros úr támogatta volna az EU-csatlakozást, hiszen "mi" reformátusok is "történelmi dátumnak" neveztük 2004. május 1-jét (Confessio 2004/2.). Fokozhatnám még, de nem célom. Sokkal érdekesebb az a jelenség, hogy K. Á. megteheti, hogy diabolikus színben tünteti fel az egyházakat. Mert megteheti, mert az egyház tényleg gettóban él! Meddig maradunk még ebben a kiszolgáltatottságban? A református egyház közéleti szereplésével sok gond van, és nem csak a világi megfigyelők számára, az egyházban élők is többet várnak önmaguktól. A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, szinte csak politikai témákban vagyunk megszólítva, és valóban, néhány lelkészt magával sodort a választási hisztéria, és nyíltan politizált. A Magyarországi Református Egyház alaptörvényei nem támogatják ezt a magatartást. Balogh Zoltán az alaptörvények szellemében letette a palástot, hogy képviselő, hivatásos politikus lehessen. És még egy érdekesség: a protestáns alaptörvények szellemében nem lehet selyemzsinórt küldeni egy illegálisan politizáló lelkésznek fentről, a zsinatról, mert mindenkinek a saját népe, a saját gyülekezete előtt kell szembenéznie a politikai következményekkel. (A kisközösségekben nem lehet úgy kitérni a felelősség kérdése elől, mint a nagypolitikában.) Mi ez, ha nem lelkiismereti szabadság?

Az egyházak közösségek a közösségben. Ha soraik között képesek lesznek megvalósítani az ön által firtatott békét, előítélet-mentes gondolkodást, az az egész társadalom számára jelent óriási lehetőséget. Nem állnak jobban, mint a társadalom egésze, de azt hiszem, hogy így is több esély van erre itt, mint odakint a nagypolitikában.

Kedves Kéri Ádám! Az ön írása elnagyolt és tájékozatlan, amire nem ad felhatalmazást a Baár-Madas Református Gimnázium, vagy a lelkész nagypapák ténye, mert a protestáns gondolkodásban, amelyben nevelkedtünk, nem léteznek ilyen maguktól működő tekintélyek. Ön még nem lesz református vagy egyházszakértő attól, hogy vezetékneve felbukkan az egyházi annalesekben. Az egyházakat, az egyházi közéletet az kritizálja, aki ismeri ezeket belülről, aki látja dilemmáikat, tusakodásaikat, aki látja szomorú bukásaikat, és átéli felemelő katarzisaikat. Aki maga is a gettóban él, aki felvállalja ezt a létformát, és javítani akar a helyzeten.

Pásztory Ádám

gyülekezeti tag, Budapest

 

 

Mérgem tárgya

Papgyerek vagyok. Apám hite szerint református, a magamét tekintve ateista. És nem értem. Nem értem, miért vagyunk a magukat történelmieknek tekintő egyházakkal ilyen finomak. Azokkal, amelyek eddig mindig megbotlottak, ahol csak lehetett. Amelyek nem tiltakoztak, eltűrték az első két zsidótörvénytől a kitelepítésekig a XX. század minden disznóságát.

Honnan veszi tehát Bölcskei püspök úr a bátorságot, hogy a száját politikára nyissa? Hogy van az, hogy nincs minden templom mellett egy egyházi hajléktalanszállás? A derék, vallásos polgáraszszonyok miért nem oda hordják a felesleges gulyáslevesüket? Miért a mi pénzünkből finanszírozzák az egyházak működését? Az egy százalék, amit nekik ajánlhatna a nép, másra alig fordítható. Semmibe se kerül annak, aki kitölti a cetlit, mégis csak az adófizetők kis része tölti ki. Mi a hiteles forrás a vallásosságunk megítélésére, egyházaik támogatására, ha nem ez?

Hogy merik az országomat Máriáénak tekinteni, és milyen protestáns történelmi egyház az, amelyik ezt nem kéri ki magának? Hogy lehet az, hogy szigorúan hívő anyám kikívánkozik saját egyházából, mert baloldalinak gondolja magát? Mi köze a hitnek a bal- vagy jobboldalisághoz? Miért gondolhatja Fidesz-hívő rokon hihetetlennek, hogy a papné baloldali, s mert becsületes ember egyébként, nem alszik éjszakákon át emiatt?

Hogy a kiugrott (tevékenységét felfüggesztett) lelkész együgyű elhivatottságát kihasználva "Saulus leghívebb magyar követője" prédikál politikai nagygyűléseken? Hogy tarthat éjféli misét a Kossuth terünkön a leghierarchikusabban felépített egyház papja, miközben a többiek a háttérben sunnyognak? S ugyanettől a kormánytól, amit mi többségben választottunk magunknak, nekik, felveszik a lét, sőt keveslik is? Miért nem az a hír, hogy akadt egyházközség, amelyik nem osztott karácsonykor ajándékot a rászorulóknak? Miért az, hogy igen? Miért nem a dolgukat csinálják?

Papp László

Budapest