Nem lehet tudni, hogy ha hallgatott volna rájuk, akkor nem nyerte volna-e meg az utóbbi két parlamenti választást. A '98 előtt működő "Vének Tanácsa", majd a ma is tevékeny Nemzeti Kör, sőt a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör sohasem tanácsolta volna például a Fidesznek az "egy a zászló, egy a tábor" elképzelést. A Nemzeti Kör minden lehetőséget - személyes találkozást, tárgyalást - megragadott annak elősegítése érdekében, hogy valamilyen normális kapcsolat jöjjön létre a Fidesz és az MDF között. A hibás koncepció miatt nem sikerült megszerezni a főváros vezetését sem: soha ilyen alkalom nem volt még arra, hogy - összefogás esetén - a jobboldal jelöltje elnyerje a főpolgármesteri tisztséget. Na de hát ennél fontosabb volt az MDF betömörítése, ami természetszerűen magával hozta a két párt közötti feszültséget és a Demokrata Fórum ellenzékiségét a jobboldalon belül. Mert hol van az az ember és politikai párt, aki és amely annyi (sikertelen) megsemmisítési kísérlet után keblére ölelné támadóját?!

Szorosan idetartozik Schmidt Máriának a Népszabadságban megjelent eszmefuttatása (Politika és erkölcs, december 15.). Cikkében rendkívül kemény hangon ír azokról az értelmiségiekről, elsősorban írókról, akik "lefeküdtek" a baloldali kormánynak, akik "siettek letenni a garast Gyurcsány mellett", akik "időben besoroltak", akik a "mainstreammel" együtt haladnak, akik nemcsak hogy nem marasztalták el a miniszterelnököt az őszödi beszéde miatt, de még védelmükbe is vették, megmagyarázták kijelentéseit. Tudomásul kell vennünk, hogy ezek a kiváló tollforgatók nem szorulnak rá a politika jóindulatára, a jobboldali alkotók zöme sem azért ült ki annak idején Orbán Viktor mögé az emelvényekre, hogy "jó szavakat, ropit és pogácsát" kapjon tőle. Ezek a vádak mérhetetlenül kicsinyesek és megalázók. Gondolhatja bárki, hogy Esterházy Péter és Nádas Péter, akik irigylésre méltó sikereket arattak és aratnak műveikkel a világban, és számtalan díjat nyertek el, azért gazsulálnak a kormánynak, hogy támogatást és újabb kitüntetéseket kapjanak tőle? Megkockáztatom: a politikának sokkal inkább szüksége van az elitértelmiségiek támogatására, mint fordítva. Az okokat máshol kell keresni. Aligha tagadható, hogy hazánkban az elmúlt hónapokban szinte háborús állapotok uralkodtak. Amikor a jobboldal minden eszközt megragad, hogy a miniszterelnököt és vele együtt a kormányt megbuktassa, teljesen természetes, hogy a liberális és a baloldali művészek, értelmiségiek öszszezárnak, kiállnak a miniszterelnök mellett. Lehet, hogy normális körülmények között másképpen elemeznék a beszédét, és önvallomását sem értékelnék annyira pozitívnak. "Vészhelyzetben" azonban ez nem várható el tőlük. Ők sokkal jobban tartanak Orbán Viktortól és - ahogyan gyakran fogalmaznak - egy jobboldali diktatúrától, "keresztény kurzustól", mint a jelenlegi, időnként kapitális hibákat elkövető miniszterelnöktől.

Ettől függetlenül aligha állíthatjuk, hogy a balliberális értelmiség néma és kritikátlan maradt volna az elmúlt kormányzati ciklusban. Sokkal inkább elmondhatjuk ezt a jobboldali táborról. Debreczeni József egyik írásában már azt állította, hogy "konzervatív szellemiség egyáltalán nem is létezik". Feltehetően a jobboldali értelmiség elmúlt négy- (nyolc-?) évi hallgatásából jutott erre a következtetésre. Miért néma ez a nagy létszámú holdudvar? Talán csak nem attól tart, hogy bármit mond, azt már a hűség elhalványulása jelének, netán árulásnak tekintik?

Ha elvárjuk a baloldali szellemiségű értelmiségtől saját oldalának kritikáját, akkor a jobboldali politikusoknak - éppen sikerük érdekében - elő kellene segíteniük saját értelmiségi holdudvaruk aktivizálódását, bírálatát, és semmiképpen nem elhallgattatásukra, lelki megtörésükre kellene törekedniük. Ha ennek érdekében Orbán Viktor egyetlen lépést nem tesz, ha a párt médiapolitikája nem változik, ha továbbra is csak az ő dicsérete lesz a norma, akkor ne várja, hogy a baloldali értelmiség félelme megszűnjön. Akkor nem lehet csodálkozni azon sem, hogy az a néhány konzervatív értelmiségi is kedvét veszti, aki, ha szükségét érezte, akkor bírálta pártjai politikáját, ugyanakkor kész volt az ellenzék vezetőjét is megvédeni az igazságtalannak vélt támadásoktól. Tévedés abban reménykedni, hogy "majd jönnek a fiatalok". Az új generációból ugyanis már hiányzik az a hajtóerő, amely bennünk, idősebbekben, a kommunista uralom átélőiben megvolt és megvan. A fiatalok elkötelezettsége egészen más tőről fakad, többségük nem hajlandó érdek nélkül dolgozni, időt, pénzt, fáradságot nem kímélni, hogy kedvelt pártjaik és pártvezetőik hatalomba jussanak. Mindenesetre érdeklődéssel várom, hogy mikor tűnik fel ez a fiatal, pártoktól független, azokhoz anyagilag nem kötődő értelmiségi réteg; mikor fogja például megvédeni Orbán Viktort Debreczeni Józsefnek a Mozgó Világ decemberi számában megjelent szörnyű, igaztalan és talán legkeményebb támadásától, amelyben többek között a következőket írja: "Orbán Viktor erőszakos, antiparlamentáris, vezérelvű populizmusa sok szállal kötődik a két világháború közti szélsőjobboldal tömegmozgalmaihoz. Inkább a korai fasizmus, kevésbé a nácizmus szellemiségéhez, politikai kultúrájához és eszköztárházához." Vagy ez a feladat továbbra is ránk, idősebb konzervatívokra vár?

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja