Paradox helyzet: hosszú idő óta Tomanóczy mondatai az elsők, amelyek miatt a magyar röplabdázással egyáltalán foglalkozni érdemes...

Nem árt mindjárt az elején rögzíteni: a röplabda világszerte a legnépszerűbb sportágak egyike. Olyannyira, hogy a nemzetközi szervezet tagországainak száma 219, ami abszolút csúcs. (A labdarúgók például "csak" 207 nemzettel büszkélkedhetnek.) Az igazolt sportolókat, illetve a televíziós megjelenést tekintve a röplabda ugyancsak ott "feszít" a dobogón, nem beszélve arról, hogy a világversenyek, kontinentális kupák és a miénknél szerencsésebb országok bajnoki mérkőzései zsúfolt házak előtt zajlanak. A sportágba Európától Ausztráliáig ömlik a pénz, miközben itthon szinte illegalitásba vonult az a játék, amelyben a magyar férfiválogatottat a hatvanas években, a nőit pedig egy évtizeddel később a földkerekség három-négy legjobb csapata között jegyezték.

A hazai főtitkári székben tizenegyedik esztendeje ülő Stevik Péter meg sem próbálja kozmetikázni a helyzetet: a jelen szerinte is kiábrándító.

- Ugyanazt látom, amit mindenki más: a kézi-, a vízi-, a kosárlabda vagy a jégkorong vonzza a közönséget, ezáltal a fiatalokat, nem utolsósorban a szponzorokat, mi viszont agonizálunk. Egyre kevesebb a játékos, a néző, a médiaszereplés elenyésző, s a miértre legföljebb sejtjük a választ. Az én verzióm mindenesetre az, hogy a magyar lélek a test test elleni küzdelmet szereti, az agresszivitásra vevő, márpedig nálunk a háló két oldalán játszanak a csapatok.

Aztán kiderül, a kép ennél azért árnyaltabb. A főtitkár szerint az első aggasztó jelek akkor mutatkoztak, amikor a sportág valamennyi osztályában szabadtérről terembe szorították a klubokat, minek nyomán csapatok sora - ezáltal a tömegbázis - szűnt meg. A fejlődést hátráltatja az is, hogy elvétve találni a nemzetközi szabványoknak megfelelő - 12,5 méter belmagasságú - csarnokot az országban, ezért a szövetség képtelen rangos tornák rendezésére. Mindehhez jön a pénzhiány: a támogatók - tegyük hozzá: érthetően - keveslik a sportág reklámértékét, az idehaza nemzetközi összehasonlításban fillérekért játszó legjobbak pedig az első adandó alkalommal külföldre szerződnek. Ez meghatározza a bajnokság színvonalát, a nívó a nyilvánosságot. "A Magyar Televízió öt esztendeje még harminc röplabdamérkőzést közvetített, ma ez a szám kvázi nulla" - jegyzi meg Stevik.

A szövetség éves költségvetése 100 millió forint (csak öszszehasonlításképpen: a kézilabdázók 450 millióból gazdálkodnak), egy-egy élklub büdzséje legföljebb 50-60 millió (az említett másik labdajátékban a női NB I kiesőjelöltjeit tartják fenn hozzávetőleg ennyiből); a legjobban fizetett játékosok 200-300 ezer forintot keresnek ("amott" ez a szám ennek éppen a tízszerese).

Ami az "eredményességet" illeti: a mögöttünk hagyott évtized csúcseredménye a férfiválogatott Európa-bajnoki kilencedik helye 2001-ben; a nők húsz éve távoli szemlélői a világversenyeknek; a világranglistán mindkét nem lajstromában az 50-60. hely környékén szerepelnek a mieink. Mindez annak fényében különösen lehangoló, hogy a Magyar Röplabda Szövetség hatvan éve - tizenhárom másik nemzettel együtt - alapítója volt a nemzetközi szervezetnek.

Szóval Tomanóczy az olasz másodosztály leggyengébb csapatainak egyikéhez igazolt... - próbálom keretbe foglalni Stevik számára a szomorú történetet, mire a főtitkár úgy reagál: "Tibornak nincs igaza abban, hogy az amatörizmus felé haladunk, hiszen már réges-rég eljutottunk oda." Igaz, a "mondjon valami biztatót is!" felszólítás sem marad válasz nélkül: "Fejlesztési programunknak köszönhetően utánpótlás-válogatottjaink négy éve rendre ott vannak az Európa-bajnokságokon, s bár nem nyerik meg azokat, reményt keltő, hogy egyre följebb araszolnak. Talán a 2012-es londoni olimpia idején már jobb hangulatban beszélgethetünk."

Egyelőre abban maradunk, hogy ez nem lesz nehéz.

Fel a kezekkel!