Egy csepp olaj
A Handelsblatt például azt írta, hogy "Oroszország megmutatta, milyen felelőtlenül játssza globális szerepét. Több mint arcátlanság, ha megszünteti a gázellátást vagy emeli az árat, ha bármiféle probléma merül fel kapcsolataiban". A The Washington Post pedig egyenesen hidegháborús retorikát alkalmaz, amikor azt ajánlja Európának, hogy "a megbékítés politikája, azaz hosszú távú szerződések és befektetési lehetőségek helyett inkább a visszaszorítás stratégiáját tegye magáévá, vagyis kötelezze Moszkvát a nemzetközi energiacharta aláírására, ezzel letörhetné Putyinék monopolisztikus törekvéseit". Az Európai Unió a héten közzétett akciótervében ezt igen diplomatikusan így fogalmazta meg: "Az utóbbi időszak eseményei jól érzékeltették, milyen kockázatos túlságosan függővé válni az olaj- és gázszállításoktól. A világ energiakereslete 2030-ig 41 százalékkal növekszik, s nem lehet tudni, hogy a kínálat lépést tart-e a kereslettel. Bizonytalan, vajon a nagy termelő országok képesek-e fejlesztésekkel előmozdítani a kereslet kielégítését. A szállítási fennakadások kockázata fokozódik." Goldman a Financial Timesnak nyilatkozva a napokban még azt is hozzátette mondandójához, hogy Oroszországnak 300 milliárd dollár áll rendelkezésére külföldi befektetésekre, s aligha lehet megállítani. - Persze, ha ők ezt a játszmát űzik, mások is megtehetik ugyanezt - hangoztatta az elemző.
Egybeesett ugyanis a fehérorosz árháborúval és az olajszállítások - mint utóbb kiderült, mindössze ötvenórás - leállításával Magyarországra, Szlovákiába, Csehországba, Lengyelországba és Németországba, tehát az Európai Unió öt tagállamába, hogy a Bush-kormányzat nemzetbiztonsági szempontból jóváhagyta a Roman Abramovics érdekkörébe tartozó Evraz orosz acélóriás 2,3 milliárd dolláros vételi ajánlatát az Oregon Steelre. A Lukoil, a legnagyobb orosz olajkitermelő cég, amelyben egyébként a ConocoPhilips amerikai vállalat a múlt év végén növelte részedését a maximális húsz százalékra, az Egyesült Államokban a Getty benzinkutakon cseréli le éppen a logókat. Washington a maga részéről nemrégiben áldását adta arra, hogy Oroszország csatlakozzék a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO), abban a reményben persze, hogy Moszkva integrálódik a világgazdaságba, s elfogadja a játékszabályokat. Don Evans, aki az első Bush-kormányban kereskedelmi miniszterként szolgált, s akinek az orosz Rosznyefty élén kínáltak állást, miután távozott hivatalából, most azt mondja, hogy a figyelem sajnálatosan arra a néhány vállalatra irányul, amelyek az orosz energiaszektorban fektettek be, miközben az összes többi amerikai cég igen jól érzi magát Oroszországban.
Csakhogy ez a néhány eset nem véletlenül került az érdeklődés homlokterébe. Putyin elnöksége alatt a legnagyobb nemzetközi olajvállalatok, amelyek a világ egyéb zűrős helyein jól helytállnak, meghunyászkodásra kényszerültek. Az óriási olaj- és gázfeltárási befektetéseikbe be kellett engedniük az orosz felet, méghozzá többségi részesedéssel. A Shell, az ExxonMobil, a Total, a BP vonult vissza. Vagy hatalmas környezetvédelmi bírsággal, vagy az elmaradtnak ítélt adók behajtásával fenyegették őket. Ám ahogy fejet hajtottak a Kreml kívánsága előtt, rögvest kiderült, nem károsodott a környezet, s adót sem kell fizetni. A Szahalin-1 és Szahalin-2 fejlesztésekben a Shell és az ExxonMobil vezetett konzorciumokban szorítottak döntő helyett a Gazpromnak. Ebben a térségben 2,3 milliárd hordó olaj rejtőzik, s hozzávetőlegesen kétezermilliárd köbméter földgáz. (Csak összevetésül: a világ napi olajszükséglete 86 millió hordó. Magyarország egy évben 14 milliárd köbméter gázt fogyaszt el.) A BP egy szibériai gázmező kiaknázásán fáradozik, ahonnan exportálhatna Kínába. Ötven százalékban orosz partnerei azonban nem a Kremlhez kötődő oligarchák, s a hírek szerint a Gazprom ide is betenné a lábát.
Az orosz energiaipar Putyin által elképzelt, s nagyhatalmi érdekeket szolgáló átalakítása három szakaszra tagolható. Az elsőben létrehozták a nagy nemzeti társaságokat, amelyek közül kiemelkedik a Gazprom és a Rosznyefty. E folyamat része volt a Yukos tönkretétele, s az ellenkező Hodorkovszkij bebörtönzése. A második periódusban e cégekre kiterjesztették az állami ellenőrzést, a vezetőségekbe Putyin emberei, miniszterek ültek be. Megszerezvén az elsősorban amerikai olajtársaságoktól a szükséges technológiát - amikor az olaj ára egyébként alacsony volt - kisebbségbe kényszerítették a nemzetközi cégeket a közös vállalkozásokban, amidőn felment az ár, s dőlt be a pénz Oroszországba. De nem szorították ki a külföldieket, hiszen a vállalatvezetési és műszaki ismeretekre még szükség van, s a kölcsönös elrettentésnél jobb a kölcsönös előnyök hangoztatása. Már csak azért is, mert a harmadik fejezet a terjeszkedésé. Az unió mostani német elnöksége különösen kedvező időszaknak ígérkezik, hiszen Moszkva most már megengedheti magának, hogy partnerként ajánlkozzék. Részvételt kínálhat a külföldnek az energetikai fejlesztésekben, ha ő is hasonló elbánásban részesül.
Merthogy erre vágyik. Amikor egy orosz állami bank bevásárolt volna az EADS repülőgépgyártóba, éles ellenkezés fogadta a kísérletet. Az acélgyárak próbálkozásait sem nézik jó szemmel az unióban. S amikor a Gazprom átvette a Pennine Natural Gas kis brit közműcéget, nem hallatszott különösebb felhördülés, ám amikor be akart szállni a Centrica vállalatba, amely a legnagyobb szolgáltató, a British Gas tulajdonosa, akkor megütközést keltett, holott a szigetország az utóbbi két évben már gázbehozatalra szorult.
A terjeszkedő fázisba lépett orosz energetikai erő a befolyási övezetébe sorolhatja Európát, s mindinkább Kínát és Indiát, általában Ázsiát, valamint természetesen a közvetlen környezetét, a széthullott Szovjetunió utódállamait. Utóbbiakat a világpiaci ár alatt kínált olajjal és gázzal is igyekezett lojalitásra kötelezni, ám amint egyes államok megpróbáltak kitörni a régi körből, rögvest szemben találták magukat a megemelt árral és az ellátási bizonytalansággal. Ukrajna és Grúzia az igazán jó példák. A balti államok bölcs előrelátással eleve nem fogadták el az olcsón kínált olajos hordót, hogy ne szolgáltassák ki magukat a várható politikai nyomásnak. S nem véletlen, hogy utoljára maradt a hű szövetségesnek elkönyvelt Fehéroroszország, amelynek elnökét, Lukasenkót az Egyesült Államok és az Európai Unió is kiközösítette. Szívesen szabadulna tőle, de nem az orosz energiafegyver révén. A fehérorosz államfő Putyinnak is terhes, mióta nem lelkesedik igazán a bizonnyal vesztét okozó államközösségért Oroszországgal. Ha létrejönne az új alakulat, az viszont megoldást hozhatna Putyinnak is hatalmi dilemmájára: miként maradjon a csúcson a 2008-as elnökválasztás után, amelyen az alkotmányos korlátozás miatt már nem indulhat. De Moszkva közben nem akar narancsos forradalmat Minszkben is. Az orosz szakértők egyelőre csak találgatják, hogy a Moszkvának elvileg presztízsveszteséget okozó, energia-nagyhatalmi érdekeinek ellentmondó olajcsapelzárást mi kényszeríthette ki: politikai számításai hiba, putyini ambíciók, a Kremlben folyó csaták, az olajcégekkel máig tartó egyezkedések, Lukasenko sarokba szorítása?
Bármelyik tényező játszott is szerepet, a fehérorosz konfliktus csak mellékág. De fontos mellékszál, mert rávilágít a valóságos folyamatokra. Jórészt arra, amit Marshal Goldman érthetően kifejtett. A kérdés az, lehet-e választani megbékítés és visszaszorítás között? Washington és Moszkva kapcsolatai 2001 óta folyamatosan elhidegültek, de nem hűltek le, mint azt Evans szavai, a WTO-tagság előkészületei is bizonyítják. Ám az Egyesült Államok nem hallgatta el fenntartásait a demokratikus intézményeket ért sérelmekkel, az emberi jogok tiszteletben tartásával, vagy éppen az energiaárak alakításával és az ellátási fenyegetésekkel kapcsolatban. A demokrata többségű kongresszus várhatóan még keményebben lép majd fel.
Európa nehezebb helyzetben van, mert nem tudja megkerülni Oroszországot, mint a világ vezető olaj- és gázexportőrét. Ráadásul az alternatív források is a világ politikailag instabil térségeiben vannak. S miközben az EU jelenleg 50 százalékban szorul energia-behozatalra, az Egyesült Államok 58 százalékban. Nem elsősorban Oroszországból, hanem a Közel-Keletről, illetve az éppen most államosító Venezuelából. Ha semmi sem változik, akkor azonban az EU gázból 84, olajból 93 százalékban szorul behozatalra 2030-ban.
Ahogy Oroszország fölértékelte nagyhatalmi státusát az energia révén, úgy értékelődött fel az energiabiztonság és
Az energiabiztonság a geopolitikai vetületek mellett az alternatívák keresése is. Az orosz terjeszkedés lassítását, a befolyás növekedési ütemének mérséklését szolgálja - nagyon közvetve és nagyon finom módszerekkel. Washington is kezdeményezően lép fel az energiafüggőség csökkentésére, de a gazdaság bővülése, a versenyképesség fenntartása ellenerőként hat. S amikor a héten az unió közzétette az új ipari forradalomról szóló elképzeléseit, amelynek értelmében 2020-ra a világ leghatékonyabb térségévé kíván válni az energiafelhasználásban és ekként hozzájárulni a klímaváltozás feltartóztatásához, visszafordításához, rögvest bírálatban részesült. Az iparvállalatok jelezték, Kínával is versenyezniük kell. A nemzeti kézben lévő energiapolitikák nyomán pedig a nagy országok nem hajlandók a zászlóshajónak tekintett energiavállalatokat feldarabolni termelő és elosztó cégekre.
Az EU 2010-re a világ legversenyképesebb régiójává akart válni. Most azt vizsgálja, ez miért nem sikerült. A 2020-ig, 2030-ig kivetített folyamatok sem ígérnek gyors változást az energiahatékonyságban, a függetlenséget növelő egyéb tervek - alternatív gázvezetékek Oroszország elkerülésével, gáztározók építése, az észak-afrikai, közel-keleti kapcsolatok erősítése, a nukleáris erőművek szerepének átgondolása, megújuló energiák - még a rajzasztalon vannak, vagy súlyos vitákat provokálnak.
Ha néhány napig nem folyik egyetlen csepp olaj sem a Barátságon, hát nem folyik. Ezen mit sem változtatnak a valódi stratégia hiányát leplező eheti ideges nyilatkozatok, nagy nekibuzdulások és elemzések. A csap elzárásért Moszkva képletesen sem fizet, nincs is mivel erre rákényszeríteni, nincs elrettentő erő és szándék az európai fogyasztók körében. Így a minszki közjáték sem gátolja meg Oroszországot abban, hogy a XXI. század kulcskérdésének, az energiaellátásnak a nagyhatalmává váljék.
